171761. lajstromszámú szabadalom • Eljárás a magvezeték felületvezetési pontosságának növelésre

171761 5 extrudálógépen ismételt áthúzás által, az első rétegre alakítják, s ekkor a megszilárdult első réteg a magvezetékben úgy van vezetve, mintha mag lenne. A magon elkészült burkolat magvezetékben vezetése mindig kisebb pontosságú, mint a mag közvetlen vezetése, az eddig ismert eljárások szerint. A mag többszöri áthúzása, az extrudálógép termelékenységét csökkenti. Ma ismeretesek olyan burkolatextrudáló szerszámok, amelyek a mag egyszeri áthúzása közben, több rétegben, esetleg különböző burkolóanyagfajtákból alakítják a burkolatot a mag köré. E szerszámok mindegyikében azonban megtalálható az a magvezeték, amelynek keresztmetszete a legszűkebb az extrudálógépben a mag körül és amely az első réteg magra érkezését közvetlen megelőző helyen a magot közvetlen vezeti. E szerszámok magvezetékének felülvezetési pontossága tehát semmivel sem jobb az egy réteget készítő szerszámokénál, mert a viszonylag vastag burkolat folyékony burkolóanyagának csillapító visszahatása a magvezetékben futó magra, különösen rezonancia esetén jelentéktelen, hisz a magvezeték felől, a folyékony burkolóanyagba nagy sebességgel futó mag, a maghoz jól tapadó burkolóanyagot a magvezetékbe visszaáramlani nem engedi és a kifeszítetten futó magra koncentrikusan érkező folyékony burkolóanyag a legfeljebb század másodperc nagyságrendű átfutásidő alatt a mag magvezetékben kapott mozgásirányának megváltoztatására éppen úgy nem képes, mint az egyrétegű burkolat készítésekor a szájnyílásban. A találmány feladata az, hogy a ma ismert bármilyen, de célszerű anyagú magvezeték felületvezetési pontosságát úgy növelje, hogy csökkenjen a felületegyenlőtlenségtől, a maglengéstől származó magmozgás a magvezetékben, hatásosan csökkenjen a magvezeték kopása. Találmányi eljárás ezt a feladatot, a magvezeték felületvezetési pontosságának növelését, a hőre lágyuló anyagú centrikus burkolat extrudálási eljárásának magvezetékében, az ismert burkolatextrudálási eljárás műveletei sorában úgy oldja meg, hogy burkolatkészítésre megfelelő állapotúra készített, a magvezetékhez áramoltatott burkolóanyagból, a magvezeték határhártya kialakulásához szükséges, méretű vezetőfelülete és a mag közé itt, folytonosan újuló határhártya alakulásához szükséges mennyiségű burkolóanyagot áramoltat. A burkolat hőre lágyuló anyaga előnyös hártyaanyag. Határhártyaként a folyékony burkolóanyag a vezetőfelület és a mag közé illeszkedik, a felületegyenlőtlenséghez idomulva csökkenti a mag vezetőfelületre merőleges kimozdulásait. A vezetőlyukban lengő-rezgő mag körül áramló határhártyaanyag pedig, az áramlás ellenállása által csillapítja a maglengést-rezgést, csökkenhet a magot a vezetőfelületre szorító, illetve csökken a magot a vezetőfelületre ütköztető, azaz a kopást okozó erő. A maradék erő által okozott kopást hatásosan csökkenti a határhártya, mint kenőanyag. Hatásos csillapítást, a viszkozitás függvényében vékony határhártya, s a lyukban vezetett mag, megfelelő kis játékú laza illeszkedése ad. Vékony folyadékrétegre ismert ugyanis, hogy a folyadékréteg vékonyításával a réteg fajlagos felületi terhelhetősége hatványozottan növekszik, a terhelés-okozta rétegvékonyodás abszolút értéke pedig csökken. A vékonyabb rétegben hatványozottan nagyobb a folyadék áramlási ellenállása, s ezáltal a csillapító hatás is. A megfelelő vékony hártya tehát megvalósítja a vezetőfelületre merőleges magmozgások megkívánt értékre csökkenését, s a felületvezetési pontosság ezáltal növekedését. A hatásos magmozgás-csillapítás nem, vagy kisebb mértékben teszi szükségessé a magáthúzássebesség csökkentését. A határhártyavékonyítás határolt, a viszkozitástól és adhéziótól is függő, legnagyobb fajlagos felületi terhelhetőséggel. Túllépése határhártyaszakadást okoz. Ez elkerülhető a határhártya hosszának növelésével, mert így növekszik a határhártyafelület mérete, nagyobb felületen oszlik el a mag erőhatása, csökken a fajlagos felületterhelés. A határhártya, vezetőfelület-hosszabbítással növelését a mag és a vezetőfelület felületégyenlőtlensége határolja. Például a fémhuzal viszonylag nagy alakeltérése az egyenes vonaltól, a túl hosszú vezetőlyukban határhártyaszakadást okozhat. Találmányi eljárás szerint alakított hártya vékonysága és felületmérete meghatározza azt a határhártyát, amely megvalósítja a magvezeték bármilyen, de célszerű anyagú vezetőfelületén a felületvezetési pontosság növekedését. Példa egy határhártya méreteinek megállapítására : A mag rézhuzal. Névleges keresztmetszete 1,5 mm2

. Névleges átmérője 1,4 mm=1400 mikron. Szabványban megengedett átmérőeltérése + 12 —16 mikron. A mag vezetőfuratba be nem szorulását biztosító, lazánfutási legkisebb játék 5 mikron. A vezetőfurat megengedett méreteltérése ISA IT6 +7 szerint —0 mikron. A vezetőfurat legkisebb valóságos átmérője tehát = 1400+12+5+0=1417 mikron. A dörzscsiszolt vezetőfurat legnagyobb felületérdessége 0,8 mikron, ami viszonylag rövid üzemidő alatt az átlagérdességre 0,4 mikronra csökken. A legkisebb valóságos vezetőfuratátmérő ezért 0,8 mikronnal növekszik. A rézhuzal felületérdességét a legkisebb valóságos vezetőfuratátmérő megállapításánál figyelembe venni nem kell, mert a néhány mm hosszú határhártyán végigfutás közben, a legnagyobb kiemelkedések lényegesen nem változnak. A határhártya hosszát kedvezően, a huzalátmérő 4—10-szeresére lehet választani. Most 7 mm hosszúra választjuk. Az extrudálógépbe beérkezés előtti magegyengető-hengersor által meghagyott huzalgörbeség görbületi sugara, feltételű 15 20 25 30 35 40 45 50 55 60 3