169563. lajstromszámú szabadalom • Tűzcsaphidráns
MAGYAR NÉPKÖZTÁRSASÁG ft ORSZÁGOS TALÁLMÁNYI HIVATAL SZABAPAIMI LEÍRÁS SZOLGÁLATI TALÁLMÁNY Bejelentés napja: 1973. II. 9. (1., 2., 4. és 5. igénypontokra) Módosítási elsőbbsége: 1974. II. 27. (a 3., 6—22. igénypontokra) Közzététel napja: 1976. VII. 28. Megjelent: 1977. IX. 30. (KO—2572) 169563 Nemzetközi osztályozás: F 16 K 24/02 Feltalálók: Kocsis János oki. mérnök, 29%, Péter Gábor oki. mérnök, 28%, Csordás László gépészmérnök, 28%, Bajnai György gépészmérnök, 15%, Budapest Tulajdonosok: Mélyépítési Tervező Vállalat, Budapest, 85%, Gépszakmai KTSZ, Budapest, 15% Tűzcsaphidráns i A találmány tűzcsaphidránsra vonatkozik, amelynek legalább egy tömlőcsatlakoztatásra alkalmas hellyel, előnyösen nyomócsonkkal ellátott hidránstörzse, valamint záró- és szabályozó szelepe van. Bizonyos termelési területeken a technika fejlődésével 5 és a termelés növekedésével egyre nagyobb kapacitású tűzveszélyes objektumokat létesítenek, amelyek tűzvédelmével kapcsolatban is fokozott igények jelentkeznek, így például a kőolajipar fejlődésével egyre nagyobb tárolótartályokat építenek. 10 Ilyen jellegű létesítmények tűzvédelmének egyik — általában nyugati országokban alkalmazott — módja a tárolótartályok egymástól olyan messze telepítése, hogy a tűz ne tudjon egyik tartályról a másikra továbbterjedni. Mind az égő, mind a szomszédos tartályoknál 15 csak felülethűtést végeznek, az égő tartályból alul az olajat vagy olajszármazékot, miközben a tartály felső része ég, másik tartályba szivattyúzzák, így szüntetik meg a tűzfészket. E megoldás hátránya egyrészt, hogy az egymástól távoleső tartályok miatt szükséges út-, 20 csatorna- és vízvezetékhálózat a beruházási költségeket tetemesen megnöveli, másrészt hogy az égő tartály tartalmának egy része és maga a tartályszerkezet a védekezés jellegéből következően eleve pusztulásra van ítélve. Egy másik irányzat szerint a tűzvédelmet minimális 25 beruházási költségekkel, minimális alapterületen, az ugyancsak egyenként több tízezer köbméteres tartályok egymáshoz lehető legközelebb telepítésével kell megoldani. Ez viszont maximális hatékonyságú oltást tételez fel, azaz rendkívül rövid idő alatt hatalmas tüzeket 30 kell tudni tökéletesen eloltani, kiküszöbölve ezáltal a tűz továbbterjedésének veszélyét a közvetlen közeli tartályokra, meggátolva az anyag pusztulását, valamint a tárolószerkezet tönkremenetelét. E feladatot természetesen racionálisan kell tudni megoldani, különben nem versenyképes az előbbi módszerrel. A feladat magasszintű megoldásának az eszközei azonban jelenleg még nem állnak a szakterület rendelkezésére. Jelenleg az oltás ugyanis világszerte oly módon történik, hogy a hálózati vízvezetékről a tűzoltókocsin levő nyomásfokozó szivattyúval leveszik a vizet és 8—12 att-os víz felhasználásával, habágyúkkal szórják a habot a tűzfészekre. A vízvezetékeken világszerte lényegében egységes tűzcsaphidránsokat alkalmaznak, amelynek alsó részében helyezkedik el az elzárószelep, abból egy, a hidránstörzsben centrálisán vezetett működtetőorsó indul ki, amely felül tömszelencével van kivezetve. A hidránstörzsön kötött helyzetű és irányú csatlakozócsonkok vannak. A korszerű kőolajtermék-tároló telepeken jelenleg már 40 000—60 000 m3 -es tartályokat, illetve ilyenekből álló tartálycsoportokat is telepítenek, és egy-egy ilyen tartály hatékony oltásához 50 000—60 000 l/perc vízmennyiségre van szükség. Ez a fent ismertetett, jelenleg használatos tűzcsaphidránsokkal csak igen körülményesen biztosítható, mert a legnagyobb teljesítményű (NA—100 mm) tűzcsapokból is csak negyven-ötven darab igénybevételével lehet ilyen vízmennyiséget nyerni. Ezért a tűzcsapokat hármasával szokták egy csoportba foglalni, és egy-egy ilyen csoport egy-egy tűzoltókocsi 169563 1
