165132. lajstromszámú szabadalom • Eljárás szennyvízek tisztítására

165132 3 4 fehérjék abszorbeálására - pl. inzulinoldatok tisztítá­sához - alkalmazzák. A fenti ioncserélő anyag legna­gyobb hátránya, hogy előállítása viszonylag költséges, ioncserélő kapacitása csekély, és az anyag vízben viszonylag nagymértékben duzzad. Egy másik ismert módszer szerint úgy állítanak elő cellulózalapú ioncse­rélő anyagot, hogy a cellulózmolekulába dietilénami­no-etil-csoportokat építenek be. Ezzel a módszerrel anioncserélő gyantát kapnak. A szakirodalom szerint ez az ioncserélő fehérjetartalmú anyagok elkülöníté­sére alkalmas. Hátrányt jelent, hogy az ioncserélő előállítása rendkívül költségei. Az utóbbi években ioncsere céljaira lignin és lignoszulfonsav kondenzációs termékeket állítottak elő. A kondenzációt általában formaldehid, monoami­nok, poliaminok és fenol felhasználásával hajtották végre. Annak ellenére, hogy már számos kísérletet végeztek a cellulózlebontáskor képződő szennylúgok feldolgozására és az abban levő lignin típusú anyagok átalakítására szintetikus gyantákká és ioncserélőkké (ebben a témakörben számos szabadalom és egyéb pubükáció jelent meg), ipari méretekben is megvaló­sítható eljárás eddig még nem ismeretes. A találmány szerint az ivóvíz, folyóvizek, állóvizek stb. szennyeződésének elkerülése érdekében az ipari szennyvizek tisztítását kívánjuk megoldani, és az ipari szennyvizekben jelenlevő értékes anyagokat kívánjuk elkülöníteni. Az értékes anyagok közül példaként a hús- és halfeldolgozó ipari szennyvizekben jelenlevő fehérje-típusú anyagokat említjük meg. A szennyvizekben jelenlevő fehérjetípusú anyagok egy részének elkülönítésére korábban azt a módszert alkalmazták, hogy a fehérjéket kicsapószerekkel, pl. lignoszulfonsawal kicsapták. Az egyik ismert eljárás szerint a megsavanyított szennyvízhez lignoszulfoná­tokat adtak, és így viszonylag nagymennyiségű nagy­molekulasúlyú fehérjét csaptak ki. Egy korábbi módszerrel, viszonylag nagymolekulasúlyú szulfonsa­vak felhasználásával a húsipari szennyvizek fehérjetar­talmát olyan mértékben csökkentették, hogy a szennyvíz biológiai oxigénigénye (BOI) 50-70%^ csökkent. Ennek ellenére a kezelt szennyvíz BOI-érté­ke a házi szennyvizek BOI.-értékénél lényegesen na­gyobb, ezért a BOI-érték további csökkentése érdeké­ben a vizet egy következő ioncserés műveletben tovább tisztították. A kísérletek során ioncserélőként egy cellulózszármazékot - azaz szulfonsawal részben észteresített cellulózt - is felhasználtak. Más módsze­rek szerint a szennyvizek tisztítását három lépésben végezték, azaz az első lépésben a szennyezőanyagok egy részét szerves szulfát-észterekkel (ún. glükóz-tri­szulfáttal) kicsapták, ezután a fehérjetartalmú anya­got flotálással vagy ülepítéssel elkülönítették. A tisztí­tás második lépésében az első lépésben kapott oldatot kationcserélési műveletnek vetették alá, ahol a poli­peptideket különítették el. A második lépésben ka­pott oldatot ezután további ioncserés kezelésnek vetették alá, ahol a szénhidrátok és egyes negatív töltésű ionok elkülönítésére biszulfittal telített anion­cserélő gyantát alkalmaztak. A fenti kísérletekben ioncserélő anyagként Amberlite XE 100, Amberlite 200, Whatman DEI, Amberlite IRA 68 és IRA 120 ioncserélő gyantát, továbbá cellulóz-szulfátot alkal­maztak. A háromlépéses módszerrel a szennyvíz BOI-értékét igen nagy mértékben sikerült csökkente­ni, a tisztított szennyvíz BOI-értéke azonban még így is meghaladja a 30 at (a hatóságok általában csak 30-nál kisebb BOI-értékű szennyvizek elvezetését engedélyezik folyó- vagy állóvizekbe). A kísérletek 5 során kiderült, hogy a legjobb eredményeket a What­man DEI ioncserélő gyanta (karboximetilcellulóz) szolgáltatja, ipari célokra azonban az említett ioncse­rélő túlságosan költséges. A találmány szerint az ismerteknél lényegesen gazdaságosabb ioncserélőt al­io kalmazunk. Amint már korábban említettük, a találmány szerint elsősorban a szennyvizek tisztítását kívánjuk megoldani. A találmány szerinti eljárás azonban egyéb célokra is alkalmazható, így a találmány a szennyvíz-15 tisztításon túlmenően is nagy jelentőséggel rendelkezik. Sok esetben szükség van arra, hogy a bázikus csoportokat tartalmazó nagymolekulasúlyú szerves vegyületeket legalábbis részben eltávolítsuk moleku­láris vagy kolloid oldataikból, és egyes esetekben 20 szükség van e vegyületek tisztább és/vagy töményebb formában való elkülönítésére is. E vegyületek közé tartoznak pl. a fehérjék, polipeptidek, baktériumok, vírusok, enzimek és hasonlók. A technika állásából azonban kitűnik, hogy az elkülönítéshez felhasznál-25 ható abszorbensek egyrészt költségesek, másrészt nem elég aktívak. Kísérleteket végeztünk a fenti típusú vegyületek eltávolítására oldataikból lignocellulóz-tí­pusú anyagok felhasználásával, amelyeket előzetes szulfonálással megfelelő mértékben kationcserélővé 30 tettünk. A találmány szerinti eljárást az jellemzi, hogy a fent említett oldatokat olyan lignocellulóz-alapú anyaggal hozzuk érintkezésbe, amelynek ioncserélő kapacitását előzetes szulfonálással legalább 0,15 milli-35 ekvivalens/g értékre állítottuk be. Az „ioncserélő kapacitás" megjelölésen az ioncse­rélő csoportok speciális módszerrel meghatározott mennyiségét értjük. A meghatározás első lépésében az ioncserélő anyagot hidrogénionokkal telítjük, majd az 40 ioncserélőt semleges só jelenlétében lúggal titráljuk. A módszert a következőkben részletesen ismertetjük. 2 g ioncserélő gyantához tégelyben 50 ml 0,1 n sósavoldatot adunk, és az anyagot 10 percig keverjük. A gyantát ezután leszűrjük, és szűrőtölcséren ionmen-45 tes vízzel addig mossuk, amíg semleges és klorid-ion mentes mosófolyadékot nem kapunk. Ezután a min­tát 100 ml 1 n nátriumklorid-oldatot tartalmazó tégelybe töltjük, és az elegyet keverés közben 0,1 n nátriumhidroxid-oídattal titráljuk. Az ekvivalencia-50 pontot potenciometrikusan határozzuk meg. Az ion­cserélő kapacitást a G 55 képletből számítjuk ki, ahol J az ioncserélő kapacitása (milliekvivalens/g), v az ekvivalenciapont eléréséig elfogyott 0,1 n NaOH-oldat térfogata (ml) és G az abszolút száraz gyanta súlya (g). 60 Az így meghatározott ioncserélő kapacitás az anyagnak a kisméretű ionok (H* Na* stb.) megkötésé­ben mutatott kapacitására jellemző. A nagyobb mole­kulasúlyú ionok megkötésére vonatkoztatott kapaci­tás—az ioncserélő csoportok hozzáférhetőségétől 65 függően — a fenti értéknél lényegesen kisebb is lehet. l

Next

/
Oldalképek
Tartalom