161956. lajstromszámú szabadalom • Eljárás oxalátionok mikromeghatározására nagy mennyiségű kalcium-glükonát jelenlétében
3 lataink szerint azonban ezek az eljárások a. néhány századHSzázaléknyi kalcium-oxalátot tartalmazó kailcium-glükaniát esetén oem vezettek eredményre. Ugyancsak eredménytelennek bizonyultak az irodalomban leírt fotometriás módszerek is, pl. 2,ff-dioxinafitalinnal [R. Pereira: Mikrochem. ver. Mikrotihim. Acta 3ß/i37, 398 (19&1)], olfenilaminnal [J. R. Paicheo: Iniform. quim. anal. Madrid 6, 40 i(il;9i52)], indollal [J. Bergierman—J. S. Elliot: Anal. Cham. 27, 1014 (1955)], valamint az oxálsav vas-komplexének spektrofotometriás mlérése [T. Nozaki—H. Kurihara: J. Ghem. Soc. Japan 82, 707, 713 (1961)]. Kalcium-glükonáit jelenlétében természetesen nem alkalmazhatók az oxiidiimetriás eljárások sem. [H. T. Gordon: Anal. Ohem. 23, 1853 <1Ö51); S. Samson: Oheei. Weekbld. 60, 341 (1054)]. Az oxalátionok meghatározásánál sikertelennek bizonyultak azok az indirekt módszerek is, amelyekben az oxalátion specifikus katalizátorként szerepel. Ezen reakciók közül részletesebben foglalkoztunk a króm (VI) ionok és a mangán ,(II) ionok közötti folyamattal [Gy. Almásy—I; Dezső: Magy. Kém. Foly. 61, 107 (li955)], amelyet az oxalátion katalizál. Bár a kromátion feleslegének visszamériésével miég 0,5 mikrogranim/iml oxalátion is meghatározható, az eljárás a kaMum-iglükonát mellett levő oxalátion meghatározására mégsem alkalmazható, mert a króm (VI) ionok a glüikonsavat is oxidálják. Kipróbálták továbbá az alumínium (III) ion és a morin közötti színes és fluoreszkáló komplex [E. Bishop: Anal. Ghim. Acta 4, 6 (1950); Z. G. Szabó^M. T. Beck: Acta Chim. Acad. Sei. Hung. 4, ,211 <ili954); M. T. Beck: Acta Chim. Acad. Sei. Hung. 4, 223 (I19I5I4)] szín- és fluoreszcencia-4nitenzitásának mérését is, az intenzitás ugyanis az oldat oxalátion-ttartalmának növekedésével csökken. Tapasztalataink szerint a reakció jól alkalmazható a vizes oldatban levő oxalátionok mennyiségi meghatározására és 1—5 mikrograimm/ml oxalátáon-itartatom akár spektrofluorimetniás (520 nm), akár spektrofotometriás '(416 nm) módszerrel jól miénhető. A nagy feleslegben levő kaiMuim-glükonát azonban megváltoztatja a szín- és a fluoreszencia-initenzitást és erősen csökkenti a mérés .reprodukálhatóságát: gyakran 100%-os eltéréseket is tapasztaltunk. Ismeretes továbbá az oxálsav kimutatására, kvalitatív azonosítására az un. Feigl-féle reakció [F. Feigl: Analis assoc. quim. Brasil 11, 131 (1952), (Ref.: C. A. 50, 15324Í)]. A kimutatást úgy végzik, hogy az oxálaavat savas közegben fém cinkkel gfioxálsawá redukálják, majd ezt magas hőmérsékleten fenLMdrazinnal kondenzálják és az így nyert fenilhidrazont hidirogénHpenoxiddal piros színű azovegyületté oxidálják. KísériLeteinkiben megvizsgáltuk az oxalátionok kvalitatív kimutatására szolgáló Feigl-féle reakciót és azt tapasztaltuk, hogy azt nem zawarja nagymennyiségű kaiküum-glükonát jelenléte sem. A színreakcio azonban nem alkalmas ilyen kö-4 rüiknények között oxalátionok mennyiségi meghatározására, minthogy az alkalmazott oxidálószer (hidrogén-peroxid) hatására a kialakult azovegyület azonnal tovább oxidálódik, azaz az 5 oldat elszíntelenedik. Nem alkalmas a színreakcio az oxalátionok mennyiségi meghatározásaiba azért sem, mert az oxálsav redukciója, valamint i az így nyert glioxálsav kondenzációja fenilihidrazinnal nem kvantitatív. 10 Azt találtuk, hogy a Feigl-féle színreakció nagy mennyiségű mintegy 10%-ios kalcium-glükonát oldatban jelenlevő oxalátion nyomszenynyezésnek mennyiségi meghatározására is alkalmas abban az esetben, ha az oxálsav redukció-15 ját fém cink helyett fém magnéziummal végezzük, majd az így nyert glioxálsavat szobahőmérsékleten kondenzáljuk fenilhidrazinnal, végül a fenilhidrazon oxidációját hidrogén-peroxid helyett kálium-ferricianiddai végezzük. Ily módon 20 eljárva opaileszcencia-mentes színes oldatot nyerünk, amely alkalmas az oxálsav fotometriás mennyiségi meghatározására. A találmány tehát eljárás oxalátionok mikroamalitikai meghatározására kákium-glükonát je-23 lenlétében azzal jellemezve, ! hogy az oxálsavat magnézium forgáccsal redukáljuk, a glioxálsavat önmagában ismert módon valamely hidrazin származékkal kondenzáljuk, majd az így kapott vegyületet káMum-ferricianiddal oxidáljuk és az 30 azoivegyületet fotometráljuk. Találmányunk szerint az oxálsav savas közegben kb. 8 perc 'alatt kvantitatíve giMoxálsavvá redukálódik és a reakcióhoz elegendő kib. 100 mg magnézium forgács. A glioxálsav és a fenil-35 hidrazin közötti kondenzációs reakció — már szobahőmérsékleten is — kb. 50-szeres reagens felesleggel, az 1. példában megadott sósav-koncentráció mellett kb. 6—6 perc alatt kvantitatíve végbe megy. A feálium-ferricianíiddal végzett 40 oxidáció eredményessége a közeg sósav-tartalmának a függvénye és reprodukálható módon csak erősen satvas közegben végezhető el. Az oxidálószer hozzáadása után a színintenzitás kb. 4 perc alatt éri el a maximumát, kb. további 6 45 percig állandó marad, majd az extinkoióértékek / lassan csökkenni kezdenek. A fotometriás mérést tehát a találmányiunk szerinti eljárásban kálium-ferrácianid reagens hozzáadásától számított 4. és 10. perc között kell elvégezni. A piros színű 50 azovegyület adszorpciós maximumát 523 nm-nél találtuk. A fotometriás mérés akár spektrofotométerrel, akár PulMch-féle fotométerrel elvégezhető, az utóbbi alkalmazása esetén az S53 jelzésű színszűrőt kell használni. A Beer—Lam-55 foerfr-tönvény az általunk vizsgált 10 és 100 wg/9 ml közötti kálcium-oxaláit koncentráció esetén érvényesnek bizonyult. Méréseink szerint 100 «g káMum^oxalát az 1. példában megadott módon eljárva 0,7759 extinkciót eredményez. Az eljárás 60 reprodukálhatóságát ±10 relatív %-^nál jobbnak találtuk, ami — figyelemibe véve a viszonylag lalacsony abszolút értékekeit — kielégítőnek mondható. A reprodukálhatóság ellenőrzésére egy kaloium^glüfconát minta kalcium-oxalát-tar-65 tataiét 5 különböző időpontban, 3—3 párhuza-Z
