159888. lajstromszámú szabadalom • Eljárás üvegből vagy vitokristályos anyagból (kvarcüvegből) készült tárgyak kezelésére

159888 3 4 a réteg felvitele előtt a tárgyat nyomás alá he­lyeztük. Ebből a célból a tárgyat valamilyen, al­kalmas folyadékba merítjük, s így egyidejűleg azt is lehetővé tesszük, hogy a kezelt felületbe a kívánt anyagok bediffundáljanak. A fenti folya­mat során és a folyamat lezajlása után a tárgy hőmérsékletét megfelelő módon szabályozzuk. A fentiekben leírt komprimálási eljárás, melynek során a tárgy felületét nyomás alá helyezzük vagy a tárgy felületére nehezedő nyomást nö­veljük „kémiai bemerítés" néven ismeretes. Az eljárás következtében elért jobb tapadóképesség okát nem ismerjük, lehetséges azonban, hogy a kémiai bemerítésnél — melynek során a tárgy felületét nyomás alá helyezzük vagy a tárgy fe­lületére nehezedő nyomást fokozzuk — a felüle­ti szabálytalanságok csökkennek, s ez a tapadást kedvezően befolyásolja. Kvarcüvegből készült tárgyak esetében a tárgy nem minden fázisa biztosít azonos nagy­ságú diffúziót. A találmány szerinti eljárást kvarcüvegekre alkalmazva akkor tudjuk a leg­jobb eredményt elérni, ha abból a fázisból, mely a közegből a legnagyobb diffúziót teszi lehető­vé, a tárgy kezelendő felülete mentén diszper­ziót képzünk. E megoldásnál a diffúzió követ­keztében fellépő kompresszió nagysága a felület mentén többé-kevésbé egyenletes lesz. A találmány szerinti eljárással kezelt tárgy valamely gyári úton készített darab vagy annak egy része lehet. Így például a kezelt üveg- vagy kvarcüveg-tárgy egy rétegből és olyan alapból állhat, melynek anyaga különbözik a rétegétől. A találmány szerinti eljárásban kezelt tárgy hal­mazállapota az egész eljárás során szilárd lehet. Megtehetjük azonban, hogy a merítési eljárás során a kívánt anyagot az olvasztott állapotban levő tárgyba diffundáltatjuk be. E lehetőség ma­gyarázatára a továbbiakban még visszatérünk. Így tehát üveglemezek esetében a fenti diffun­dáltatás történhet az üveg gyártása során is. Az üveg- vagy kvarcüveg-tárgyba a tárggyal érintkező közegből többféle állapotú anyag lép­het fel. Bizonyos esetekben az átlépő anyag atom- vagy molekula-állapotban van, a legtöbb esetben azonban a kezelt tárgyba ionok diffun­dálnak. A kémiai bemerítés során rendszerint a tárgy ionjai a közegből kilépő ionokkal cserélődnek ki. Ilyen módon a tárgyban nyomási feszültséget ébreszthetünk: a tárgy külső rétegében levő ionokat olyan ionokkal helyettesítjük, melyek révén a külső réteg hőtágulási együtthatója az eredetinél kisebb lesz. A cserét megfelelően nagy hőmérsékleten hajtjuk végre és a diffúzióra megfelelő időt biztosítunk, hogy a feszültség ki­egyenlítődjön, majd a tárgyat a kezelés után le­hűtjük. Az eljárás egy foganatosítási módja sze­rint a tárgy felületén úgy létesítünk nyomó igénybevételt, hogy a tárgy külső felületének ionjait nagy hőmérsékleten az eredetinél na­gyobb ionokkal helyettesítjük. Ezt a műveletet célszerűen olyan hőmérsékleten végezzük, mely még éppen nem teszi lehetővé a nyomási feszült­ség nagy részének vagy egészének ellazulását a hőmérséklet fenntartásának ideje alatt. A tár­gyat ezután szobahőmérsékleten hűtjük, s így a tárgyban ébresztett feszültségek „rögzítődnek". Sőt a tárgy felületében úgy is nyomási feszült­séget kelthetünk, hogy a tárggyal érintkezésben levő közegből elektromos erőtér hatására diffun­dáltatunk a tárgyba ionokat; ebben az esetben a tárgyból nem lépnek ki ionok a tárggyal érint­kezésben levő közegbe. A találmány egy megvalósítási módja szerint a kémiai bemerítés során a tárgy felületét alko­tó ionok és a tárggyal érintkezésben levő köze­gek közül legalább egyik ionjai kicserélődnek egymással. Az ilyen kémiai bemerítés után fel­vitt réteg tapadóképessége azután a kezelt felü­let egészen megjavul. A találmány egy előnyös kivitelezési módjánál a tárgy ionjait a tárgy felületét körülvevő, a tárgy ionjainál kisebb hőtágulási együtthatót biztosító ionnal cseréljük ki. A cserét olyan hő­fokon valósítjuk meg, hogy a tárgyban a feszült­ségek ki tudjanak egyenlítődni. Ilyen ioncserére példaképp azt az esetet tudjuk felhozni, mikor valamely üvegtárgyban a nátriumionokat lí­tiumionokkal cseréljük ki az üveg „bemerítési pontja" feletti hőmérsékleten. Ha ezt az üveget lehűtjük, akkor a felület nyomás alá kerül, mi­vel a felületi réteg jobban összehúzódik, mint a réteg alatt levő belső rétegek. Ennek a diffúzió­fajtának az az előnye, hogy igen gyors és rend­kívül gazdaságos. A találmány tárgyát képező eljárás egy másik előnyös foganatosítási módja szerint a diffúzió révén a tárgy ionjait nagyobb ionokra cseréljük ki. A kicserélést olyan hőmérsékleten és annyi ideig végezzük, hogy a csere révén ébredő fe­szültségek tökéletesen ne egyenlítődjenek ki. Ilyen típusú cserére példakép azt az eljárást említhetjük meg, melynek során az üvegtárgy nátriumionját az üveg normalizálási hőmérsék­lete alatti hőfokon káliumionokra cseréljük ki. Ezzel az ioncserével igen nagy feszültségeket tu­dunk kelteni. A fenti kezelések hatására nemcsak a kémiai bemerítés után felvitt réteg vagy rétegek tapa­dóképessége nő meg, hanem az üveg egyéb tu­lajdonságai is megjavulnak. Azt tapasztaltuk például, hogy a kémiai bemerítéssel kezelt tárgyra felvitt aranyréteg kisebb vastagságnál válik elektromosan vezetővé, mint a fenti keze­lésnek alá nem vetett tárgyon levő hasonló ré­teg. A kémiai bemerítéssel történő kezelés révén a vezetőréteg „négyzetes" ellenállása szintén ho­mogénebbé válik. Ügyszintén megfigyelhető — például elipszo­metriával — hogy a kémiai bemerítéssel kezelt felületre leválasztott dielektromos vezetőréteg törésmutatója szintén homogénebbé vált. A találmány szerinti eljárás további előnye, hogy a bevonatokat a kezelt felületen különbö­ző módszerekkel létesíthetjük, s kisebb a való­színűség, hogy a tárgy az együttes termikus-10 15 20 25 30 35 40 45 50 55 60 2

Next

/
Oldalképek
Tartalom