146375. lajstromszámú szabadalom • Eljárás eleveniszapos biológiai berendezések, szennyvíztechnikai levegőztető medencék és pezsgőfürdő levegőztetésére szolgáló eszköz készítésére
Megjelent: 19R0. május 31. ORSZÁGOS TALÁLMÁNYI HIVATAL SZABADALMI LEÍRÁS 14P.375. SZÁM 27. c. 11-16. OSZTÁLY — PE—337. ALAPSZÁM Eljárás eleveniszapos biológiai berendezések, szennyvíztechnikai levegőztető medencék és pezsgőfürdő levegőztetésére szolgáló eszköz készítésére Gálhidy László oki. mérnök, Pécs A bejelentés napja: 1958. október 18. A levegőztető medencék elsősorban a szennyvíztechnikában használatosak. Szolgáljon például az eleveniszapos eljárás. Ez lényegében a szennyvízben levő aerob véglények számára optimális élet és szaporodási lehetőséget igyekszik biztosítani. Ezek a véglények a szennyvízben levő oldott szennyezéseket saját testük felépítésére használják fel és olyan nagyságrendű — pelyhes csapadék formájában megjelenő — telepeket alkotnak, nelyek már ülepíthetők és így a szennyvízből mechanikai eljárással eltávolíthatók. Az aerob véglények életlehetőségeinek feltétele: 1. Á táplálék. Ezt a szennyvíz eltávolítandó szennyezése szolgáltatja. 2. Az oxigén. Ez a szennyvízben levő, vagy ide juttatott levegővel kerül a véglények szervezetéhez. 3. A közeg, amit maga a szennyvíz ad. 4. A kellő hőfok, amit általában ugyancsak kielégít az érkező szennyvizek szokásos hőfoka. Az eljárás történelmi fejlődését mellőzve, vegyük szemügyre az ez idő szerint legkorszerűbb úgynevezett „Inka" eljárást. Ezen eljárásnál az előülepített szennyvíz a levegőztető medencék egyik hosszoldalán a medencehossz mentén kerül a medencébe, melyet egy hosszirányú válaszfal oszt ketté oly módon, hegy ez a fal nem ér sem a fenékig, sem a vízszintig. A sűrített levegőt ventillátorok állítják elő és ezt a vízszánt alatt mintegy 80 cm-re elhelyezett lyukgatott csövekkel, a medence szemben levő hosszoldala mentén juttatják a vízbe. A kellőképpen levegőztetett víz egy bukófalon át az utóülepítőbe kerül. Az itt leült iszap egy része közvetlenül, vagy az előülepítő közvetítésével az iszaprothasztóba jut, a másik rész ugyancsak közvetlenül, esetleg az előülepített víz vezetékébe táplálva, visszakerül a levegőztető medencébe. Ez az iszapmennyiség beoltja az érkező vizet, melyben véglények még nincsenek kellő számban, feles mennyiségű véglénykultúrával, melyek egyúttal a további szaporodáshoz megadják a felületet. Sajnos a kultúrák az utóülepítőben az itt levő és legalább IV2—2 órán át tartó viszonylagos levegőhiány miatt csökkent életerővel rendelkeznek, éppen ezért célszerű a visszakeringetett iszap előlevegőztetése. \ Az itt nem ismertetett „Kessener" eljárás egy forgatott kefével a vízcseppeket szórja a levegőbe, • illetve egy újabb kivitelű módjánál lefelé fordított kanalakkal levegőt szorít a vízbe, a lényeg azonban mindenütt ugyanaz marad, éspedig a törekvés arra, hogy az érkező szennyvizet és a visszatérő iszapot minél tökéletesebben lássuk el oxigénnel. Miután a véglények csak a vízben oldott oxigént tudják hasznosítani, az oldás pedig csak a víz-levegő határfelületen megy végbe, minden rendszer célja ezen határfelületnek" ts az érintkezési időnek növelése. Az érintkezési felület nyilván akkor nő, ha a vízben táplált légbuborékok (vagy a levegőbe szórt vízcseppek) nagysága — ugyanezen összmennyiség mellett — csökken. A légbuborékok nagyságát gazdaságossági és üzemteohnikai meggondolások szabják meg. Csökkenő méreteknél az élosztószerkezetek ellenállása nő, tehát a kompresszor fokozott teljesítményére vasi szükség. Nő ezenkívül az elosztófelületen dugulási veszélye is. Mindezek a körülmények hatért szabnak a légbuborékok nagyságának csökkentésénél. A légfelvétel másik feltétele a felvevő közeg (esetünkben a szennyvíz) telítetlensége. Nyilvánvaló, hogy egy oxigénnel már telített folyadék nem vehet fel oxigént (erre különben nincs is szükség), tehát gondoskodni kell pl. keringetésről azon célból, hogy mindig új oxigénre még rászoruló szennyvízrészecskék kerüljenek a légbuborákokkal érintkezésbe. Ezt az „Inka" eljárást pl. azon a réven éri el, hogy a buborékok által könynyebbé1 tett víztömeg, a másik hosszoldal felé, a középső válaszfalon átbukik és így az egész medence tartalmat keringésbe hozza. így mindig új és új víztömeg kerül a levegőztetésre. A jelenleg alkalmazott rendszerek tökéletlenségei a következők: A betáplált légbuborékok túlnagyok. Pl. &z „Inka" rendszernél 2,5 mm-esek, ezért az emelkedési sebesség viszonylag nagy, az érintkezési felület viszont kicsi.
