144761. lajstromszámú szabadalom • Polimérek vagy kopolimérek kapcsolása
4 144.761 . Ily módon a kapcsolás mérvét e két tényező befolyásolásával változtathatjuk. Mint már fent említettük, a rákapcsolt ágak hosszát ellenőrizhetjük és szabályozhatjuk, mely hossz függ: a) a besugárzás erősségétől (minél erősebb a besugárzás, annál kisebb a rákapcsolt ágak hossza); b) a reakció hőmérsékletétől (a hőmérsékletnövekedés növeli vagy csökkenti a rákapcsolt ágak hosszát aszerint, hogy a láncnövekedési vagy a láncátvivő reakció van túlsúlyban, c) az átvivő szer jelenlététől vagy kizárásától, i amely a kívánt hosszúságú rákapcsolt ágak létesítését és háromdimenziós kopolimérek képződésének elkerülését teszi lehetővé, azaz melyeknél valamennyi polimérlánc intermolekuláris kötések útján kapcsolódik egymáshoz, melyek a keletkező polimert oldhatatlanná és olvaszthatatlanná teszik. Mint minden polimerizációnál a találmány szerinti rákapcsolást kívülről bebocsátott oxigén kizárásával foganatosítjuk. Azonban levegő vagy más oxigéntartalmú gáz-atmoszféra jelenlétében is foganatosítható, amikor is a kívánt kapcsolás létesítéséhez szükséges ionizáló besugárzás dózisa még nagyobb. A találmány szerinti rákapcsalás igen alkalmas folyamatos műveletekhez és különösen akkor, amikor az alkalmazott besugárzási intenzitások akkorák, hogy rövid besugárzási időt engednek meg az éppen kívánt kapcsolt termék létesítése céljából, így pl. a fent szem előtt tartott esetekben, amikor az An polimer film, lemez, cső, rúd stb. alakjával bír, ezeket folyamatosan vezetjük át vagy időszakaszosan megállapítjuk a B monomert folyékony alakban vagy megfelelő oldószerben feloldva tartalmazó fürdőn illetve fürdőben, ahol is az érintkezés olyan, hogy a monomer vagy oldata, ha oldó hatást gyakorol a polimerre, ez utóbbit nem oldja fel nagyobb mértékben. Azután a kezelt anyagot, a B-monomér által felduzzasztva vagy egyszerűen megnedvesítve vagy bevonva, az ionizáló sugárforrás alatt elvezetjük. A beusgárzást az An polimerre is engedhetjük hatni, a B monomer fürdőjén való folytonos átvonulása közben vagy pedig minden más folytonos módszert alkalmazhatunk, mely valamely An polimernek kapcsolási kezelésére alkalmas, mely polimer a fent említettekhez hasonló, • vagy fizikailag különböző alakban, pl. gel alakjában jelentkezik, melyre húzó- vagy nyújtóerőt fejtünk ki, mialatt egy aránylag folyékony monomer, súlya folytán, a gélen tovaterjedne. Az alábbi példákban, melyeket csupán a találmány illusztrálására adunk meg és melyekre nem óhajtjuk a találmányt korlátozni. az alkalmazott besugárzás dózisa 15,5 molekula Fe (S04)-nek Fe 2 (S04 ) 3 -má való átalakulásának felel meg, minden abszorbeált 100 V-ra. 1. példa 200X500 mm2 méretű és 0,98 g súlyú polietilént üvegampullába vittünk be és 4 óráig vákuumban kigázosítottunk. 10 cm3 akrilnitril hozzáadása után, az ampullát vákuumban lezártuk és rádióaktív kobalt forrás y-sugarainak tettük ki, ahol is a besugárzás erőssége percenként 30 röntgenegység és a besugárzás időtartama 48 óra volt. A besugárzás befejezése után az ampullát kinyitottuk és vakuumkészülékre kapcsoltuk, a fölös monomer eltávolítása céljából. A polietilén-film, a rátapadt poliakrilnitriltől megszabadítva, 1,26 g súlyú és 222X109 m/m2 méretű volt. Keményebb és áttetszőbb lett és helyenként gyűrött volt. Nitrogénnek a filmhez adagolásánál azt találtuk, hogy 23 súly % poliakrilnitrilt tartalmazott. Ennél a kísérletnél 4,8 g poliakrilnitrilt kaptunk poralakban. 2. példa 1,12 g poliizobutilént, melynek molekulasúlya 11 000, 10 cm3 ciklohexánban feloldottunk. Az oldatot 6 cm3 sztiróllal üvegampullába öntöttünk, az ampullát vákuumban való lezárás után, 6 óráig, percenként 37 röntgen-egységnyi, az 1. példában megadott sugárforrástól eredő y-sugaraknak tettük ki. A besugárzási idő eltelte után az ampullában ícglalt oldat két fázissá vált szét. A felső fázis külseje igen viszkózus latexre emlékeztet. Az alsó fázis áttetsző és szilárd koacervát volt. Az egészet kloroformban feloldottuk és petroléterrel kicsapattuk. Ily módon 2,4 g fehér, puha, benzinben és kloroformban oldható polimert különítettünk el. A fent úszó tejszerű oldat, vákuumban megszárítva, 0,9 g súlyú viszkózus rezidumot szolgáltatott, melynek konzisztenciája a kiindulási poliizóbutilénével egyező. 3. példa 5 % képlékenyítőszert tartalmazó, 1,84 g súlyú, vékony polivinilklorid filmet 10 cm3 akrilnitrillel ampullába vittük be, melyet parafadugóval elzártunk, azután az 1. példában megadott sugárforrásból percenként 252 röntgenegységnyi y-sugárzásnak vetettük alá. 48 óráig való besugárzás után, az ampullából sárgás-fehér kemény polimérmasszát vettünk ki, mely vákuumban való szárítás után 8,57 g súlyú volt. Ezt a polimert metilformamidba mártottuk és ezzel az oldószerrel többször kimostuk. Ily módon megduzzadt polimérmasszát kaptunk, melyet megduzzadt film alakjában lehetett kiteregetni. Szárítás után sárgás, keményes igen törékeny, 3,43 g súlyú filmet kaptunk. 4. példa 4 mm átmérőjű, 95 mm hosszú, 1,40 g súlyú polivinilkloridrudacskát akrilnitrilbe mártottunk és levegő jelenlétében, 5 napig, az 1. példában megadott sugárforrásból, percenként 50 röntgenegységnyi y-sugárzásnak vetettünk alá. A képződött poliakrilnitril elkülönítése után, a rúd súlya 1,94 g, hossza 106 rnm és átmérője 55 mm volt. A rudacska sötétbarna színt vett fel. Igen kemény volt és forró vízben 10 percig tartó áztatás után is kemény maradt. 5. példa Öt 0,5 mm vastag, 50x 50 mm2 méretű polivin.il kloridlapot 1 óráig akrilnitrilben áztattunk. Az e monomer által erősen felduzzasztott lapokat azután egyenként és változó időtartamokig, 37 KV-os, percenként kb. 300 000 röntgenegységnyi röntgensugárral besugároztunk. A besugárzás alatt a polimérlapok ólomburkokkal voltak bevonva, mely csupán 30 mm átmérőjű központos kerek foltot ha-
