80981. lajstromszámú szabadalom • Eljártás brikette kötőanyagokra igen alkalmas kátrány gyártására bitumenes anyagokból és a keletkező hulladék értékesítésére

- 2 -lókra szokásos) 110"-ig való szárításánál ugyan vizüket (kristályvíz) le adják, de a levegőn való tároláskor újból mohón vesznek fel .vizet. Ezek tehát azon testek, melyek a briketteknek előbb említett szétesését okozzák. Kitűnt már most, hogy a szenet lioszszabb ideig közvetlenül a könnyű szénhidrogének desztilláció-hőfoka alatti hőmérsékeken tartjuk s azután ezen szenet oly dósztillációnak vetjük alá, melyűél csak a könnyű szénhidrogének mennek át, sajátságos és eddig el nem ért eredmények biztosíthatók. Ily módon elsősorban oly kátrány keletkezik, mely az eddig ismert könnyű kátrányokból már minőségileg is eltér. E kátrány rendkívül nagy kötőerővel bír és ezért bizonyos körülmények között brikettkötőanyag gyanánt igen használható. A nyert kátrány mennyisége nagyobb, mint amekkora az eddigi eljárásoknál keletkezett. De a visszamaradó szén is eddig ismeretlen kémiai és fizikai sajátságokkal bír, amennyiben különösen forró állapotban kátránnyal és kátrány olaj okkal szemben igen felvevőképes. Az ily módon nyert kátrány és desztillációmaradék tehát lényegesen eltér a szén alacsony hőfoknál végzett közönséges desztillációjánál nyert termékektől, tekintet nélkül arra, hogy a destilláció frakcionálva, vagy egyhuzamban ment-e végbe. Ezen sajátosságok arra vezethetők vissza, hogy a 200—260"-nál végzett huzamos első fázis alatt a szénben lényeges intramolekuláris változások mennek végbe, melyek a bitumenanyagok lényeges szaporodásával járnak. A fent ismertetett módon nyert kátrányt (legcélszerűbben forró állapotban) a desztilláció-maradékkal összeőrölve és sajátságokkal bíró briketthez jutunk. Az eljárást pl. következőképpen foganatosítjuk: a szenet először szárítjuk, amihez tetszésszerinti szárítószerkezet használható. Minthogy a szokásos brikettezéssel ellentétben nem kell egy bizonyos nedvességi fokot betartani, a szárítás gyorsabban és gazdaságosabban végezhető, mint az ma a brikettgyárak szokásos szárítóiban történik. A szárított szén ezután az értékesíthető melléktermékek (ecetsav, nitrogén stb.) felfogására, de különösen a kátrány ismert módon való gyűjtésére szolgáló előtétekkel ellátott retortakemencékbe kerül. Ha a szén hevítésekor nem kondenzálható éghető (szénhidrogén) gázok mennek át, úgy ezeket is hasznosíthatjuk a fűtésre. Ezen kemencékben a szenet először elég sokáig tartjuk azon maximális hőfokon, melyen lényeges kátránykiválás nélkül a kívánt intramolekuláris átalakulás megy végbe. Ezután a hőmérséket annyira fokozzuk, amig és amely időtartamig a kívánt minőségű kátrány desztillál át. A kezdőhőfok általában 200 és 260",, a további hőrnérsék 260 és 350" között fekszik. A kemencéből kikerülő szén igen porhanyó, tehát a brikettezésre könnyen aprítható, ami gazdaságilag igen fontos, mert sok szénnek az aprítása fáradságos és költséges. A kemencéből kikerülő és kissé lehűlt szenet — legcélszerűbben még forrón — a termelt kátránnyal együtt alkalmas őrlőjáratokon összeőrölve, ismert módon brikettekké sajtolhatjuk. Az így nyert brikettek nagy fűtőértéküek, alig füstölő lánggal égnek és rendkívül ellentállók időjárással és hosszú tárolással szemben. Első pillantásra úgy látszik, hogy az eddigi brikettező-eljárás gazdaságosabb^ mert egyszerűbb. Beható vizsgálat azonban az ellenkezőt igazolja. Először is gazdaságosabban lehet szárítani, azután lényeges költséget takarítunk meg az aprításnál és végül oly brikettet termelünk, mely magas fűtőértéke és kitűnő égési sajátságai folytán az eddiginél lényegesen magasabb forgalmi értékkel bír. Emellett a távozó gázoknak értékes része, (mint ecetsavas mész, ammoniumsulfát stbj. melléktermék alakjában nyerhető ha ugyan azokat nerrfhasználjuk az üzemben