31231. lajstromszámú szabadalom • Hangjegyrendszer és hozzávaló billentyűkeret

- 5 egy oktávval mélyebben fekvő hangot c7-el jelöljük stb. A c4, c5, e6, c7, c8, c9, clO, cll vonalak tehát mindazon c hangokat jelölik, melyek rendszerint a billentyűs hangszereknél alkalmaztatnak. Ezen jelölésnek azonkívül még azon előnye is van, hogy az ezen hangoknak megfelelő rezgésszámot is megadja. Hogy valamely közbenső, félhangonként emelkedő hangnak rezgésszámát megkapjuk, nem kell egyebet tennünk, mint a legközelebbi alacsonyabb c-nek rezgésszámit leírni és ezt alapul véve egy mértani lialadványt fölállítani, melynek hányadosa 1,0594631 azaz 1,06; ezen jelölés nyilvánvalóan tudományos alappal bír és a rezgésszámok vagy azokkal arányos számok a megfelelő vonalakhoz írhatók, a mint az a 18., 20. és 21. ábrán látható. Az egykulcs-vonalrendszer tehát alkalmas számú egyenlő mély oktávtérből áll. Mindegyik oktávnak megfelelő tér több részre, czélszerűen kettő, három, négy vagy hat részre osztatik. Ha mindegyik oktávát négy egyenlő magas részre osztunk, akkor mindegyik ilyen rész három hangjegy fölvételére szolgál. A vonalrendszer tetszésszerinti hosszú lehet, azonban a hossznak egy bizonyos mértékül vett egységnek (mértéknek) többszörösének kell lennie. Ezen egység mindegyik zenedarabnál egy bizonyos időegységnek felel meg. Ezen időegységet pedig másodperczekben és a másodpercz törtrészeiben adjuk meg, a mit a zenedarab elején a vonalrendszer fölött számokkal vagy betűvel kiírva jelölünk. Történhetik azonban ezen jelölés a zenedarabnak más helyein is. A vonalrendszernek vízszintes hosszát függélyes voralakkal egyenlő részekre «mértékekre» osztjuk föl. Mindegyik mértéket azután ismét kisebb részre osztunk föl, melyek a hangoknak időtartamát adják. Az időnek mérésénél a mértéknek egyrésze sem maradhat ki, a mint az a közönséges hangjegyrendszernél történik, úgy hogy ha valamelyik hangjegy két vagy több egymásra következő akkordban vagy dallamban ismétlődik, az egymásra következő hangjegyek egy meghosszabbított hangjegyet adnak, mely az egyes hangjegyeknek két vagy többszörös hosszával bír. A hangjegyek jelölésére rendesen határolt fölületeket, vízszintes vonalakat vagy számokat használunk. A 23. ábrán látható fölületek mindegyike egy egész hangjegyet, míg a 24. ábrán látható fölületek az egész hangjegyeknek részeit mutatják. Hasonló vonatkozásban állanak egymáshoz a 25. és 26. ábrán látható jelzések. Ha a hangjegyjelek határolt fölületekből állanak, akkor ezen fölületek határolása vagy egyenes vonalakkal (23. ábra), vagy görbe vonalakkal (25. ábra) történhetik. Ha a jelzések derékszögűek vagy oválisak, akkor czélszerűen az illető futamhoz tartozó hangjegyeket jelölnek. Ha azonban a jelzések rhomboeder vagy ovális és rhomboeder alakkal bírnak, akkor czélszerűen oly hangokat jelölnek, melyek nem tartoznak az illető futamhoz. Hangszerzenénél elegendő, ha csak egyféle egyenes vonalakkal vagy görbe vonalakkal határolt jegeket használunk. Ha azonban valaki oly hangszeren tanul játszani, melyen mindkét kézzel kell billentyűket mozgatni, akkor a jeleknek egyik csoportját a jobbkézzel játszandó hangok részére, másik csoportját pedig a balkézzel játszandó hangok részére használjuk. Oly esetben, ha pl. azt kívánjuk, hogy valamely zenedarab hegedű- és zongora-duett részére nyomassék, akkor elegendő a hegedű részére egy negyedik oktávát hozzátoldani és megkülönböztetés czéljából mindegyik hangszer részére a jeleknek más csoportját alkalmazni. Egyes esetekben még a negyedik oktáva is elhagyható s akkor csakis a jeleknek két különböző csoportját használjuk a vonalrendszernek három oktávjában. Ha például valamely zenekar részére egy teljes partiturát akarunk leírni, akkor vagy mindegyik hangszer részére egy külön oktávát toldunk hozzá, vagy két-két hangszer részére szóló hangjegyeket ugyanazon oktávba írjuk, mi mellett azonban ezen hangjegyekre különböző hangszereknél különböző jeleket használunk. A szótagzene (ének) leírásánál a szoprán és tenór a jeleknek egyik csoport-