Szabadalmi Közlöny és Védjegyértesítő, 1997. április-június (102. évfolyam, 4-6. szám)

1997-04-01 / 4. szám

1997/4 -SzKV

XXXIX

ilyen garanciát szolgáltatnak, s a fogyasztók nap mint nap ennek alapján járnak el.” A védjegyoltalomból folyó kizárólagos jog gazdasági és erkölcsi igazolása az áru származása és minősége közötti - a fogyasztó által feltételezett - kapcsolatra építve vezethető le: „a védjegy csak akkor töltheti be a szerepét, ha kizárólagossággal jár. Ha a tulajdonos arra kényszerül, hogy a védjegyen versenytársával megosztozzon, elveszti az ellenőrzését a védjegyhez társuló goodwill felett. Áruinak reputációját sérteni fogja, ha a versenytárs rosszabb minőségű árukat ad el. A fogyasztó szempontjából hasonlóképpen nem kívánatos következményekkel kell számolnunk, mivel a védjegy által közvetített jelentés egyértelműsége csorbát szenved. A fogyasztót ezáltal megtévesztik és félrevezetik.” Mindezekre figyelemmel „a védjegy nem több és nem kevesebb, mint a piaci verseny egyik alapfeltétele”.

Az Európai Bíróság erre az okfejtésre alapozva a védjegyeknek a gazdaság életében, illetve az integrációban betöltött szerepéről a következő összegző jellegű véleményt alkotta: „a védjegyhez fűződő jogok... a Római Szerződés által létrehozni és fenntartani kívánt zavartalan verseny rendszerének lényeges elemét képezik. E rendszerben a vállalkozásoknak módot kell adni arra, hogy fogyasztókat szerezzenek maguknak áruik és szolgáltatásaik minősége révén. Ez csak a termékek és a szolgáltatások azonosítását lehetővé tevő megkülönböztető erejű jelzések által valósítható meg. A védjegy ezt a szerepet akkor töltheti be, ha garanciát jelent arra, hogy valamennyi termék, amellyel kapcsolatban használják, csakis annak a vállalkozásnak az ellenőrzése alatt készült, amelynek az e termékek minőségéért való felelősség tulajdonítható.”

5. Magyarországon az elmúlt években ugrásszerűen megnőtt a védjegyek iránti érdeklődés. A piacgazdaság kialakulása, a külföldi tőke beáramlása, a külkereskedelem súlypontjának áthelyezése, valamint a privatizáció felértékelte a védjegyeket, visszaállította eredeti jelentőségüket és rendeltetésüket.

E tendenciát legérzékletesebben a védjegy-bejelentési és védjegy-lajstromozási statisztikák jelzik. A nemzeti védjegybejelentések száma az 1990-es évek közepére megközelítőleg az 1980. évi bejelentési szám tízszeresére nőtt. A nemzetközi védjegybejelentések mennyisége is megháromszorozódott az elmúlt évtizedekben.

Ezek az adatok azt mutatják, hogy a hazai vállalatok, vállalkozók hamar felismerték a védjegyek fontosságát a gazdasági versenyben és a fogyasztókkal való kapcsolattartásban, a külföldi cégek pedig a rendszerváltozást követően hazánkat is a lehetséges piacok közé sorolták, ami szükségessé tette szemükben védjegyeik magyarországi oltalmának biztosítását.

6. A védjegy és a védjegyjog örvendetes hazai reneszánsza ugyanakkor kedvezőtlen jelenségekkel is párosult.

Elszaporodtak a jogsértések. A védjegybitorlások egyre növekvő Jéghegyének” csúcsát jelzi, hogy míg a hatályos törvény alkalmazásának első húsz évében évente egy-két védjegybitorlási per indult, addig 1993-ban 19, 1994-ben pedig 36. A divatos védjegyek utánzásával, jogosulatlan használatával ugyanis viszonylag kis befektetéssel jelentős haszonhoz lehet jutni. Emellett nemegyszer az is bebizonyosodott, hogy hiányosak a vállalkozók védjegyjogi ismeretei, nem alakult ki a védjegyek tiszteletén alapuló üzleti etika. A jogsértések terjedését elősegítette a hatékony jogérvényesítéshez szükséges jogi és egyéb eszközök, feltételek hiánya. A védjegybitorlások folytán eközben számottevő kár érte a neves védjegyek tulajdonosait éppúgy, mint a félrevezetett, becsapott fogyasztókat.

7. A védjegy és a védjegyjog hazai reneszánsza a társadalmi, szakmai, tudományos háttér megerősödésében is megnyilvánult. A régebb óta működő, ipaijogvédelemmel foglalkozó társadalmi szervezetek mellett megalakult a Magyar Védjegy Egyesület. Számos rangos rendezvény, konferencia (pl. az

1993. évi Közép- és Kelet-Európai Védjegy konferencia, az

1994. évi Védjegyfórum) témája volt a védjegyjog. Újjáéledt a védjegyek iránti szakirodalmi, tudományos érdeklődés is, monográfiák születtek e tárgyban és számos folyóirat, kiadvány adott teret a védjegyekkel kapcsolatos időszerű kérdéseknek. A törvényjavaslat erre a gazdag szakmai háttérre támaszkodva vázolja fel védjegyjogunk újraszabályozásának koncepcióját, építve azokra az észrevételekre és javaslatokra is, amelyek a koncepció és a törvényjavaslat előkészítésének szakmai vitáiban megfogalmazódtak.

II.

1. A magyar védjegyjog évszázados hagyományai, a hazai jogfejlődés tapasztalatai nem hagyhatók figyelmen kívül az új szabályozás kialakításakor. A jogharmonizációs követelmények érvényesítése nemhogy nem zárja ki a magyar védjegyjogi hagyomány tiszteletben tartását, hanem éppenséggel szükségessé teszi a harmonizált szabályozás minél szervesebb illeszkedését a hazai jogrendszerhez és jogfejlődéshez. Védjegyjogunk értékeit ezért harmonizációs kötelezettségeink teljesítése érdekében nem kell és nem is szabadna félretennünk. A magyar védjegyjog tehát csupán reformra szorul, olyan megújulásra, amely fenntartja a hazai szabályozás kontinuitását, amely az eddigi értékeket megőrizve haladja meg a korábbi szabályozást.

2. A XIX. század második felében az ipar és a kereskedelem megélénkülése hazánkban is felszínre hozta a védjegyek és más kereskedelmi jelzések jogi védelme iránti igényt.

Az első védjegyjogi szabályozás még nem az autonóm magyar jogalkotás eredménye volt: 1858-ban az osztrák császár pátense rendelkezett - Magyarországra is kiteijedő hatálylyal - a védjegyek oltalmáról. Azóta klasszikussá vált védjegyek tűntek fel ebben az időszakban.

3. Az első magyar védjegytörvény, az 1890. évi II. törvény megőrizte az osztrák és a német joghoz való erős kötődést; jellemző, hogy az ipari tulajdon védelmére létesült Nemzetközi Iroda a magyar védjegytörvényt teljes egészében nem is közölte, csupán az osztrák törvényhez képest jelentkező eltéréseket publikálta.

A védjegy fogalmát a törvény az ábrás jelzésekre korlátozta, ezt 1895-ben terjesztették ki a pusztán szavakból álló megjelölésekre is. A védjegyre a lajstromozás biztosított oltalmat.

A védjegybejelentéseket a bejelentő telephelye, illetve lakóhelye szerint illetékes kereskedelmi és iparkamaránál kellett benyújtani (a külföldi védjegyeket a budapesti kamaránál lajstromozták). A kamarának ez a funkciója 1948-ig megmaradt. A központi védjegyhatóság és a központi védjegylajstrom vezetője kezdetben a Kereskedelmi Minisztérium volt, 1899-től azonban ezt a szerepet a Szabadalmi Hivatal töltötte be.

1900 és 1910 között évente mintegy 4000-6000 védjegybejelentést tettek, ennek 70-90%-a származott külföldiektől, főként osztrák bejelentőktől. Az évtized során a hazai bejelentések száma megduplázódott. E korszakhoz is azóta híressé vált védjegyek kötődnek.

Védjegyjogunkat ebben az időben a kereskedelmi jog részének, a tisztességtelen üzleti magatartás jogi szabályozásával összefüggő jogterületnek tekintették. A védjegyoltalmat „védőeszközként” fogták fel, amely a kereskedőt árui utánzásától és a versenytársak egyéb tisztességtelen praktikáitól óvja meg.