Szabadalmi Közlöny és Védjegyértesító, 1986. január-június (91. évfolyam, 1-6. szám)
1986-01-01 / 1. szám
1. szám SZABADALMI KÖZLÖNY 91. ÉVF. 1986. ÉV 3 Védjegybitorlás, polgári és büntetőjogi szankciók Az új törvény egyik lényeges érdeme, hogy kidolgozta a védjegybitorlással kapcsolatos rendelkezéseket. E szabályoknak a törvény 18. cikkében való szerepeltetése mindenekelőtt a jogbiztonság követelményét szolgálja. Hiszen, ha ez a jogi norma hiányoznék, akkor a törvény valamennyi egyéb rendelkezése sem biztosítana garanciát a lajstromozott védjegy oltalma tekintetében. Éppen e norma hiánya következtében az 1963. évi (korábbi) védjegytörvény alapján a jogelméleti és a gyakorlati állásfoglalások között bizonyos eltérések alakultak ki. Ilyen eltérősértelmezés persze az új törvény alapján is előfordulhat, márcsak azért is, mivel a jogi helyzet és a döntések meghatározása mind a védjegyeztetés, mind a védjegyhasználat, valamint az oltalom vonatkozásában a gyakran nem megfelelően informált vállalatok hatáskörébe tartozik. A hatályon kívül helyezett törvény alapján napvilágot látott irodalmi állásfoglalások8 a védjegy lajstromozása alapján rendkívül széles körű kizárólagossági szférát ismertek el. Figyelemmel az össztársadalmi termelésre, a lajstromozásból eredő jognak relatíve szűkre szabott kizárólagossági szférával való elismerése nézetünk szerint kedvező megoldás. A törvény 19. cikkéből az következik, hogy a védjegyre való jog megsértése, ha az összetévesztés veszélyét idézi fel, a cselekmény fontos tényállási eleme. A védjegy egyéb használati módjai, ha nem idézik fel az összetévesztés veszélyét, nem tekinthetők bitorlásnak. A bitorlás fogalma kizárja tehát például azt az esetet, amikor a védjegyet csak a termék egy része (alkatrésze) vonatkozásában használják9, vagy pedig a technológiára való utalásként használják azt . Az a körülmény, hogy. az ilyen magatartások védjegyjogilag nem szankcionálhatók, persze nem zárja ki a tisztességtelen verseny elleni törvény 3. cikkének, valamint a lengyel Ptk. 415. cikkének alkalmazását, feltéve, hogy a vonatkozó előírások szerint megkövetelt szankcionálási feltételek fennforognak. Súlyos esetet képez a fogyasztóknak az áruk eredete tekintetében történő megtévesztése. Lényeges viszont, hogy milyen jellegűek ezek a tévedések, amelyekre a törvény 19. cikke utal. A védjegy meghatározott üzletkörre utal, amely bizonyos helyhez van kötve. (Ez az áru eredetének szorosan vett fogalma.) Felvetődik viszont a kérdés, hogy a védjegy, amely az áruknak olyan üzemből való származására utal, amely más üzemekkel közös irányítás és ellenőrzés alatt áll, vagy amelyek egymással más módon vannak összekötve: szervezetileg, jogilag és gazdaságilag. állnak egymással kapcsolatban, aholis az áruk értékesítése közös védjegy alatt történik (ez az áru származásának szélesebb értelemben felfogott fogalma). A szélesebb értelemben történő felfogásért beszél az új törvény 17. cikke. E rendelkezés szerint a licencia engedélyezése mem idézi fel azt a veszélyt, hogy félrevezesse a fogyasztót az áru származása tekintetében. De az is vitán felül áll, hogy az önálló vállalatok, szervezetek, érdekeltek a közösen használt védjegy vonatkozásában. A fentiekből következik, hogy a 19. cikk fényében, az áru eredete vonatkozásában kétféle megtévesztés között kell különbséget tenni: szűk, valamint tág értelemben felfogott megtévesztés között.11 Az első esetben a termelő azonosítása vonatkozásában történő tévedésről van szó, nevezetesen arról, hogy az átlagos fogyasztó a jogosult védjegyét nem képes megkülönböztetni a bitorlóétól és így azt is feltételezheti, hogy minden termék, amelyet ugyanazzal a védjeggyel hoztak forgalomba, ugyanattól a védjegyjogosulttól származik. A második eset, vagyis a tág értelemben vett megtévesztés akkor forog fenn, ha a fogyasztó a két védjegyet képes ugyan megkülönböztetni egymástól, de az áruk hasonlóságára tekintettel úgy véli, hogy a hasonló terméket különböző vállalatok állították ugyan elő, azok azonban jogilag, szervezetileg, stb., kapcsolatban állnak egymással. A védjegy bejegyzéséből eredő jogot polgári és büntetőjogi szankciórendszer biztosítja, amely a korábbi törvényhez viszonyítottan ugyancsak több vonatkozásban módosult. Az új, hatályos törvény a jogosultnak (a védjegy tulajdonosa), valamint a licenciavevőnek a következő igényeket biztosítja: 1. A jogellenes magatartás abbahagyására (20. cikk 1. bekezdés) való igény. Ezt az igényt nem csak akkor lehet érvényesíteni, ha a jogellenes magatartást megvalósították, hanem akkor is, ha harmadik személy ilyen magatartása veszélyt idéz elő. 2. Az általános elvek szerinti kárigényre (20. cikk 2. bekezdés) való igényt. E vonatkozásban a törvény utal a Ptk. 359-391. cikkére, összefüggésben a Ptk. 415,cikkével. 3. A jogilag megalapozatlan haszon kiadására vonatkozó igényt (20. cikk 1. bekezdése, amely utal a Ptk. 405. §-ában foglaltakra). 4. Megfelelő sajtóközlemény közzétételére való igényt (20. cikk 1. bekezdése). 5. Idegen védjegynek a saját termékről, csomagolásról és egyéb tárgyakról való eltávolítására és a reklámeszközök rendeltetésének megváltoztatására való igényt. A bíróság, vagy a döntőbizottság, a fent említett tárgyak elkobzásáról ítélettel intézkedhet, annak érdekében, hogy a sértett fél jogainak érvényesítését biztosítsa. A polgári jogi szankciók áttekintése lehetővé teszi annak felismerését, hogy az új törvény nem törekszik a bitorlás következményeinek kiküszöbölésére, sem pedig az erkölcsi kárért fizetendő ^kártérítés biztosítására. Újdonságot jelent, hogy a kártérítési igényt, a Ptk. a jogalap nélküli gazdagodás visszatérítésére irányuló szabályához köti, valamint hogy elismeri a kártérítés lehetőségét a jogellenes cselekménnyel való veszélyeztetés esetére. A 19. cikkben alkalmazott szóhasználat, a .jogosulatlan védjegyhasználó” kifejezés, azt a személyt jelenti, aki az idegen védjegyet a maga számára használja. Végül megjegyzendő, hogy a bitorlóval szemben érvényesíthető igények felsorolása taxatív jellegű, vagyis egyéb igény, mint amilyent a törvény felsorol, nem érvényesíthető vele szemben. Az új törvény hatálybalépése előtti időszakhoz viszonyítottan a büntető szankciók enyhébbek. Az egy évig teijedő szabadságvesztés-büntetés, valamint a pénzbüntetés mindazokkal szemben kiszabható, akik az árut idegen védjeggyel ellátva hozzák a piacra, vagy jogtalanul használnak idegen védjegyet amikor szolgáltatásukat kínálják (57. cikk 1. bekezdés). A büntető szankciók magát a védjegybitorlást nem sújtják. A tulajdoni típustól és a gazdálkodó szervek tulajdoni formájától függetlenül, az intézmény vezetője felelős azért, hogy árukat vagy szolgáltatásokat ne hozzanak forgalomba idegen védjegy alatt (57. cikk 2. bekezdés). A védjegybitorlás miatti büntetőeljárás magánindítványra is indítható.
