Szabadalmi Közlöny, 1915 (20. évfolyam, 1-24. szám)
1915-04-15 / 8. szám
SZABADALMI KÖZLÖNY. 8. szám. 314 ügyi eljárásunkban többszöri javítási kísérletek dacára is tapasztalhatók. Ezeknek az eljárási szabályoknak a haladottabb élet követelményeinek megfelelően leendő ujabbi részleges módosítása több ízben állott már előtérben, és hogy ez a módosítás eddig még nem történt meg, az túlnyomó részben annak tudható be, hogy a szintén megoldásra váró és kilátásba is vett gyökeres védjegyügyi reform az ilyen ideiglenes módosításokat nem tette kívánatossá. Most azonban, hogy a háború egy gyökeres és alapos reformnak, az alaki és anyagi védjegyjogot egyaránt fölölelő törvényhozási alkotásnak előkészítését lehetetlenné tette, legalább az alaki szabályoknak módosítását annál kevésbbé lehetett tovább halasztani, mert időközben életbe lépett az új polgári perrendtartás, mely a jogélet minden terén modern eljárási szabályokat vezetett be, s így a védjegyügyi eljárásnak eddigi elavúlt állapotában való meghagyása bántóan kirívó ellentét és a védjegyintézménynek meg nem érdemelt lebecsülése lett volna. Ilyen körülmények között parancsoló kötelesség volt a sürgős reformokat az egész jogterület törvényhozási újraszabályozásáig is, rendeleti úton megvalósítani. Az eljárási szabályoknak azok a fogyatkozásai, amelyeket meg kellett szüntetni, mind a pörös, mind pedig a pörönkívüli eljárásra vonatkoznak. I. A pörönkívüli eljárásnak úgyszólván minden baja arra a körülményre vezethető vissza, hogy védjegyükben a felek a fokozatos fölebbezés lehetőségétől, vagyis minden jogorvoslattól teljesen el vannak zárva. A védjegytörvény megalkotásakor ezt a jogintézményt nem'részesítették olyan figyelemben, hogy külön eljárási szabályokat is állapítottak meg, hanem megelégedtek azzal, hogy az ügyek intézését a kereskedelemügyi miniszter hatáskörébe utalták. A közigazgatási bíróság fölállításakor a védjegyügyek szintén nem jöttek tekintetbe. Ilyképen aztán a védjegyügyek hosszú időn keresztül a minisztériumban nyertek első és egyúttal utolsó fokon is elintézést, mígnem aztán a nyugateurópai államok példájára ez az ügy onnan kivétetett és a szabadalmi hivatallal szorosabb kapcsolatba hozatott, amennyiben az intézkedés joga a szabadalmi hivatal elnökére ruháztatott át. Ez az intézkedés, bár a szakszerűség követelményeinek kielégítését helyes úton kereste, nem jelenthetett kielégítő reformot, mert a jogorvoslat lehetőségéről nem gondoskodott. Ez utóbbi kívánság teljesítésének főleg törvényi akadályai voltak. A törvény ugyanis az egyetlen intézkedő hatóságnak a minisztert jelöli ki, s így — miután a. közigazgatási bírósághoz való felebbezés nem hozatott be — államjogi -elvek akadályozták a jogorvoslati rendszer meghonosítását. A miniszternél felsőbb hatóságot ugyanis törvényeink nem ismernek. Az intézmény fejlődésével azonban az érdekeltségben mind hangosabban és intenzivebben nyilvánult meg az a kívánság, hogy magánjogaik megvédésére irányuló érveléseik előterjesztésére nekik alkalom adassék. Ennek a kívánságnak a jogszerűségéhez alig férhetett kétség; törvényeink sokkal kisebb vagyoni értékek körül forgó jogvitákban is biztosítják az instancia sorozatot és a fokozatos fölebbezést és ha már ezt intézményesen nem is lehet biztosítani védjegyügyekben a jelenlegi törvények hatálya alatt, legalább annak a lehetőségét kellett megadni, hogy a a felek a hatóságot informálhassák és bizonyítékaikat előterjeszthessék. Ebből a célból valósíttatott meg 1908-ban az a jogorvoslati alak, amely előterjesztésnek neveztetett. Ez a jogorvoslati forma azonban csak névleg volt előterjesztés, de lényegében véve nem felelt meg az előterjesztés fogalmának. Előterjesztés alatt ugyanis azt a jogorvoslatot értjük, amidőn a fél valamely hatósági intézkedés hatályon kívül helyezése vagy megváltoztatása iránt a magasabb fokú hatósághoz fordul, a védjegyügyekben pedig az előterjesztés ugyanahoz a hatósághoz kerül, amely a félre