Birtalan Győző: Óriáslépések az orvostudományban (Budapest, 1989)

A hagyományos sebészettől a modern műtétekig

műtétekre többnyire daganat eltávolítása céljából vállalkoztak. Az e téren elért fejlődést nagyban elősegítette a 20. század elejétől kidolgozott speciális röntgendiagnosztika.

Különleges technikai nehézséget kellett legyőzni a mellkasi szervek műtéttanában. Régi tapasztalat, hogy a mellhártyaűr megnyitásakor az úgynevezett „légmell” (szakkifejezéssel: pneumothorax) keletkezik. A mellhártyaűrben ugyanis alacsonyabb a levegő nyomása, mint a külső légtérben. Az oda betóduló levegő hirtelen összenyomja a szabaddá vált tüdőt. A nyomás áttevődik a középen elhelyezkedő szívérképletekre is. Heves fulladás és vérkeringési zavar tünetei lépnek fel, olykor azonnali halált okozva.

Ferdinand Sauerbruch (1875-1954) német sebész, akinek a nevével Forssmann szívkatéterezési önkísérleténél már találkoztunk, 1904-ben elmés megoldást talált e probléma megoldására. Szerkesztett egy légkamrát, amibe bekerült az operálandó beteg mellkasa, de ami a külső légtértől teljesen el volt zárva tömítő gumigyűrűkkel. A sebész a két kezét és a műtéthez szükséges eszközöket is a kamrában tartotta. E nyílásokat szintén szorosan tömítették. Az operált feje és

A légkamra műtéti technikája. így lehetett először tüdőműtéteket végezni a légmell (pneumothorax) veszélye nélkül. Később belső nyomást alkalmaztak.

A kamra feleslegessé vált

169