Birtalan Győző: Óriáslépések az orvostudományban (Budapest, 1989)

Az orvosi művészet kezdete

inkban epilepszia néven ismerünk, nem „szent”. Nem különleges isteni vagy démoni eredetű, hanem meghatározható testi-nedvkórtani elváltozásokra vezethető vissza. Nem az a lényeg itt, hogy a hippokratészi tanítás sem világíthatta meg e kórkép valóságos okait, hanem az, hogy a betegséget természetes okokkal próbálta értelmezni, a tapasztalat és a logikus gondolkodás összekapcsolásával.

A nedvkórtan másik pozitívuma, hogy teljes jelentőségében felismerte a szervezetben megnyilvánuló öngyógyító hajlamot. Ezzel örök időkre vezérfonalat adott a jó orvosi munkához. Az orvosnak nem szabad csak úgy általában, sablonosán beavatkoznia, hanem a kórlefolyás pillanatnyi szakaszához alkalmazkodva. Célszerűen támogatnia kell a belső egyensúlyt helyreállító folyamatokat. Ilyen értelemben a jó orvos „a természet szolgája”.

Ebből az is következett, hogy a hippokratészi gyógyítás főként a természeteshez legközelebb álló anyagokkal és módszerekkel történt. Mindenekelőtt a helyes étrend előírásával, amiben ez az irányzat különösen jeleskedett. Kerülték a durva hatású gyógyszereket, az elhamarkodott vagy felesleges beavatkozásokat, műtéteket. A hippokratészi gyógytan (idegen műszóval: terápia) alapelve a „nem ártani” (latinul: nil nocere). Ez a tanítás ugyancsak időálló maradt.

Érdekes módon a hippokratészi nedvkórtan az alapja a klasszikus alkattannak is. A négy alapnedv valamelyikének túlsúlyával értelmezték a ma is emlegetett alkati típusokat. Beszélünk vérmes, szangvinikus (sanguis: vér, latinul) emberről. Jellemző rá a lobbanékonyság, a heves reagálás örömben és haragban, ami azonban gyorsan el is múlik. A nyálkás, flegmatikus (a görög eredetű phlegma értelme: nyák) jelző a közömbösségre, tunyaságra való hajlamra utal. Ők a folytonosan „nyugodt” emberek. Nehéz megpróbáltatásokban ez a tulajdonságuk mind nekik, mind a környezetüknek hasznára válik. Az epések, a kolerikusok (cholosz = epe) hevesen reagálnak, de az ő indulataik tartósak. Kitartók a hűségben, az ügyszeretetben, de a gyűlöletben is. A „fekete epések” (a melankolikusok) a szomorúságra és a visszahúzódásra hajlamos, érzékeny emberek.

Mindaz, amit az alkatokról elmondtunk, többé-kevésbé ismerősen csenghet. A világirodalomban és a képzőművészetekben e típusok számos változatban