Birtalan Győző: Óriáslépések az orvostudományban (Budapest, 1989)

A hagyományos sebészettől a modern műtétekig

A régiek szerint a fog belsejében lakozó gonosz kis lények okozzák a fogfájást

letve az egyetemekkel szemben, amelyek működésüket ellenőrizték és gyámkodtak felettük. Évszázadokon át torzsalkodások jellemezték a sebészek és az orvosok viszonyát. Ez a harc hosszú távon a sebészek javára dőlt el. Az egyetemmel szembeni alárendeltségük csökkent, ugyanakkor szakmai képzésük színvonala emelkedett, tekintélyük megnőtt. A 18. században a legfejlettebb országokban önálló sebészeti akadémiák alakultak. A 19. században pedig a sebészet teljes értékű szakágazatként beolvadt az általános orvosképzésbe.

E fejlődési folyamat a 16. századtól vett új lendületet. Akkor már sokan belátták, hogy a jó sebész legalább akkora, ha nem nagyobb értékű gyógyító munkát végez, mint az orvos. Többen közülük sikeresen operáltak lágyéksérvet, aranyeret, eltávolítottak hűgyhólyagkövet. Műtéti találékonyságuk sokszorosan bebizonyosodott a háborús sérülések ellátásakor. Hadi események pedig bőven előfordultak abban az időben. A királyi hatalom erősödése is kedvezett a sebészek emelkedésének. Az uralkodók többnyire közvetlenül érdekeltek voltak abban, hogy hadseregükben jó sebészeti munka folyjon.

Ambroise Páré (1510-1590), a reneszánsz kor sebészetének kiemelkedő egyénisége négy francia király alatt szolgált mint a hadsereg fősebésze. Egyszerű

154