Heller Farkas: Közgazdaságtan 2. Alkalmazott közgazdaságtan (Budapest, 1947)
VII. Rész. Társadalmi politika (szociálpolitika) - IV. Fejezet. A munkások önsegélye
292 Éfatására építenek. Ily alakban főkép Németországban fejlődtek ki, ahol a mozgalmat a vállalkozók táplálták. A vállalkozóktól való függés, köztük és a többi szakszervezet között az ellentét és ez tette őket utóbbiaknál gyűlöltté. A gazdasági küzdelem mintájaként fejlődött ki Angliában a trade unionizmus, amely Sokáig távol maradt a politikától és egész erejét a gazdasági küzdelemre összpontosította. A kontlinesen viszont a szakszervezeti mozgalom a politikai munkásmozgalommal érintkezésben fejlődött. Egyes országokban, mint pl. Magyarországon is, maga a szociáldemokrata párt vette kezébe a régi munkásegyleteknek szakszervezetekké való átalakítását és így a viszony a párt és a szakszervezetek között igen szoros. Németországban az első szakszervezetet 1848-ban a szedőmunkások alapították- A szabadságmozgalom letörésével azonban bekövetkezett a reakció, amely a mozgalom továbbfejlődését elnyomta. Feléledése a politikai mozgalommal kapcsolatban törlént és pedig három oldalról majdnem egyidejűleg. Egyrészről az 1863-ban Lipcsében Lassalle elnöksége alatt alakult Allgemeiner Deutscher Arbeiterverein későbbi elnöke, Schweizer, Lassalle programmja alapján, másrészről Liebknecht a marxi alapokon és harmadszor Hirsch, a szabadelvű párt tagja, az angol szakszervezetek mintájára láttak hozzá 1868-tól kezdve szakszervezetek alakításához. E három irány szinte egyidejűleg jelzi három politikai pártnak a munkásság felé fordulását, illetőleg annak harci szervezetek alakításával való megnyerési törekvését. Eleinte úgy látszott, hogy a Schweitzeriől vezetett Lassalle-féle irány lesz a leghatalmasabb, mert a Schweitzer és Fritzsche által összehívott kongresszuson 142.000-nél több munkás volt képviselve. Schweitzer azonban rövidesen letért a szakmák szerinti szervezés elvéről és általános szervezeteket akart alakítani, amivel a szakszervezeti mozgalom legerősebb hatóerejét kapcsolta ki. Ezzel maga mozdította elő a Liebknecht által indított marxista mozgalom terjedését, amely Bebelben kitűnő szervezőt nyert. Midőn aztán 1869-ben ez az irány megalakította a szociáldemokrata munkáspártot, a legszorosabban összefűzte a politikai és gazdasági küzdelmet, ami erejét nagyon növelte. Hirsch eredetileg a Schweitzer által összehívott gyűlésen igyekezett elérni az angol mintára tisztán gazdasági szervezetek alapítását, de midőn a Schweitzer-féle gyűlésből eltávolították, Duncker német kiadóval egyesülve hozzálátott a szabadelvű párthoz húzó nem szocialista szakszervezetek alakításához. így született meg a Hirsch—Dunker-féle ú. n. neutrális szakszervezeti irány. A Lassallepártiak mindig jobban való háttérbe szorulásával így tehát Németországban elsősorban a szociáldemokrata párt kötelékéhez tartozó szakszervezetek erősödtek, de mellettük a Hirsch—Duncker-félék is számbavehető helyet foglaltak el. Harmadik irányként sokkal később, csak a kilencvenes években csatlakoztak a keresztény-szocialista szakszervezetek. Bár Ketteler mainzi érsek a szociáldemokrata és szabadelvű szakszervezetek korában már felismerte, hogy az egyháznak is kellope a munkáskérdéssel foglalkoznia és a munkásságnak segédkezet nyújtania a kiuzsoráztatás elleni küzdelemben, mégis azért húzódott el oly sokáig az ezirányú szakszervezetek létesítése, mert egyházi körökben visszariadtak a szakszervezetek harci szellemétől és égért inkább a legényegyleteknek és a munkások művelődési egyesületeinek voltak barátai, mint a küzdelem szerveinek, a szakszervezeteknek. Csak későn kezdték belátni, hogy a munkásságon ezek az egyesületek keveset segítenek. Lendületet a keresztény-szocialista szakszervezeteknek XIII. Leó pápa Rerum novarum enciklikája adott, azonban csakhamar újabb nehézségek támadtak, amennyiben 1894-ben alakult az első felekezetközi keresztény-szocialista szakszervezet és a katolikus papság egy része a fuldai püspöki konferencián ellenezte a nem tisztán vallási alapon álló szakszervezeteket. Ebből az álláspontjából később engednie kellett ugyan, de a felekezetközi keresztény szakszervezetek létesítése mégis helyenkint nehézségekbe ütközött. Magyarországon az ipar lassú fejlődése folytán a munkásmozgalom csak későn indult meg és a politikai mozgalommal szoros kölcsönhatásban fejlődött. 1848-ban a szabadságmozgalom hatása alatt a nyomdászok indítottak mozgalmat, amelyet gróf Batthyány Lajos miniszterelnök nem erőszakkal nyomott el, hanem tárgyalásra utasította a hatóságokat. Ennek eredményeképen megállapodás jött létre, amelyet Ferenczi joggal nevez az első magyar kollektív szerződésnek1 A reakció alatt nálunk is megakadt a mozgalom és sokáig csak önképző- és segélyegyletek alakultak. Az igazi szakszervezeti mozgalmat nálunk a szociáldemokrata párt indította meg 1890-ben történt újjászervezése után és hamarosan megteremtette a szakszervezeti tanács alapját is. Ez azonban anyagi eszközök híján csak a huszadik század küszöbén vette fel igazán működését, midőn a nagyipar kifejlődése az ipari munkások számát gyorsan növelte. Már az 1 L. Ferenczi Imre: A magyar ipari munkásság szakszervezkedési jogának fejlődésé. Közgazdasági Szemle, 34. köt. (1905.) 771. old.
