Heller Farkas: Közgazdaságtan 2. Alkalmazott közgazdaságtan (Budapest, 1947)
VII. Rész. Társadalmi politika (szociálpolitika) - III. Fejezet. Jövedelemeloszlási politika
285 A szegénység leküzdésének, vagy inkább lehető enyhítésének eszközeit gondosan meg kell választani. Az államnak lényege szerint minden polgára megélhetésének biztosítására kell törekednie. Mégis a cél követésében határt szab az, hogy az egyének széles köre szükségletnélküliségénél fogva könnyen hajlik a társadalom gondoskodásának igénybevételére, hogy ezáltal magát a munkával járó fáradságtól és a saját magáról való gondoskodás erőfeszítésétől megkímélje. A szegényügy elrendezésének tehát olyannak kell lennie, hogy az e gondoskodástól valé menekülés törekvéseinek lehető visszaszorítása mellett mégis körébe von mindenkit, aki erre igazán rászorul. A szegénygondozásnak ezért ébernek kell lennie abban az értelemben, hogy minden jogosulatlan beférkőzést a szegénysegélyezés körébe elhárítson. A szegénysegélyezés ezen alapelveit legelőször Anglia fejlesztette ki, általános kötelesség gyanánt elismerve aj szegényekről való gondoskodást, de e mellett felállítva azokat a korlátokat is, amelyek nélkül a szegénysegélyezés a munkakerülés és élhetetlenség istápolója lesz. Az állam fogalmából kifolyólag a szegényügy rendezése az állam feladatai közt foglal helyet és így a szegényügy legfelsőbb vezetését az államnak kell kezében tartania, nem riadva vissza a szükséges eszközök előteremtésétől sem. Anglia vonta le ebből az elvből legtisztábban a következtetést, amidőn már a XVII. században bevezette a szegényadót. Az állam kötelességének hangsúlyozása mellett azonban Anglia már akkor belátta, hogy a szegényügyet csak legfelsőbb vezetése szempontjából lehet központosítani, mert helyes elrendezése messzemenő helyi ismereteket tételez fel, amelyek csak az államnak alárendelt szűkebb közületekben lehetnek meg. Éppen ezért a szegényügy hatósági ellátása mindenfelé a községek, vagy községi kötelékek feladatává tétetik. A hatósági működésnek azonban nemcsak ai szegényügy megszervezése, legfelsőbb vezetése és irányítása a feladata, hanem a szabad társadalmi tevékenységnek a szegényügy keretébe való helyes beletagolása is.1 A szabad társadalmi tevékenységre, tehát a társadalom a saját belátásából és könyörületességéből származó tömörülésekre természetesen a szegényügy terén éppúgy szükség van, mint az egyházak ilyen irányú kezdeményezéseire. A szabad társadalmi tevékenység ugyanis nemcsak a szegénysegélyezés anyagi terhein könnyít, amennyiben a jövedelmileg kedvezőbb helyzetben levőknek önkéntes áldozatait vezeti a szegénysegélyezés csatornáiba', hanem nagy segítséget nyújt a visszaélések távoltartására is. Ez ugyanis gondos helyszíni tanulmányokat kíván, amiben a társadalom önkéntes munkája igen áldásosán támogathatja a hatóságokat. Jelentős továbbá a társadalmi szervek szerepe a társadalom szegénysegélyezési kötelezettségeinek ébrentartásában is, tehát a helyes erkölcsi érzék felkeltésében, aminek jelentősége itt sem csekély. A szegény segélyezés keresztülvitelének módozatai kétfélék: az egyik az intézeti ellátás, amely a szegényeknek szegényházakban, a, munkaképeseknek dologházakban, a betegeknek kórházakban és at különböző fogyatékosságúaknaik megfelelő intézetekben való ellátását eszközli. A másik a szabad szegénysegélyezés, amely pénzsegélyeknek nyújtásában, tanáösok adásában stb. áll. Kétségtelen, hogy az intézeti ellátás fölényben van a szabad segélyezés felett az ellenőrizhetőség szempontjából és így ai szegénysegélyezés körében előforduló visszaéléseket csökkentheti. A különböző étkeztetési akciók a kettő között foglalnak helyet. A szegénység mindenesetre olyan állapot; amelynek elhárítására minden eszközzel, törekedni kell; nemcsak azért, mert a szegények ellátása a többiek szempontjából teher, hanem azért is, mert az állam feladata polgárai erkölcsi színvonalának emelése is. A megelőzés eszközei között legfontoshbb helyet a népgondozás foglalja el. Lényege az, hogy az anyagi és szellemi 1 Errevonatkozólag többek között v. ö. Braithwaite, C.: The Voluntary Citizen. An Inquiry into the Place of PhihuUropy in the Community. London, 1938.
