Heller Farkas: Közgazdaságtan 2. Alkalmazott közgazdaságtan (Budapest, 1947)
IV. Rész. Valutapolitika - I. Fejezet. Belső valutapolitika
153 A megismétlődő válságok és konjunktúraingadozások nem hagytak kétséget aziránt, hogy a hitelek mértékének is szerepe van azok felidézésében. Ebből nem lehetett más következtetést levonni, mint azt, hogy bankjegyforgalom szabályozásának a pénzmennyiségre is ki kell terjednie. Abban a mértékben, amelyben növekedett a hitelnek az üzleti életben való szerepe, fokozott figyelmet követelt a hitel, mint a pénzmennyiség változásának forrása. Ezzel a valutapolitika főfeladata a pénzmennyiségnek a bankjegyforgalom utján való szabályozása lett. A valutapolitika álláspontjának ez a változása természetes következménye volt a pénzforgalom terén végbement változásnak. Fejlett bankrendszer és hitelélet mellett ugyanis az arannyal való kapcsolat fenntartása azért nem elegendő biztosítéka többé az egészséges pénzforgalomnak, mert benne a bankjegyek uralkodó szerephez jutnak a forgalom méreteinek meghatározásában. Ez pedig erősen befolyásolja az üzletmenetet Minél jobban elmélyült a konjunktúraelmélet és emelkedett jelentőségben a konjunktúra^politika, annál nagyobb lett a súlya a pénzmennyiség céltudatos befolyásolásának. Hawtrey, R. G.: The Art of Central Banking. London, 1932. — Sayer, R. S.: Bank of England Operations 1890—1914. London, 1936. — Northrop, M.: Control Policies of the Reichsbank 1924—1933. New York, 1938. 7. A pénzmennyiség szabályozásának eszközei. A jegybank számára ezzel új feladatkör nyílt meg és eszközöket kellett keresni ennek ellátására. Ilyennek kínálkozott mindenekelőtt a bankrátának, tehát a jegybank váltóleszámitolási kamatlábának változtatása. Már Ricardo rámutatott arra, hogy a bankoknál igénybevett hitelek mennyisége a kamatláb magasságától függ, mert alacsony kamatláb mellett könnyebb hitelt igénybevenni, mint akkor, ha a hitel drága. A váltóleezámitolási kamatláb változása tehát kétségtelenül hatással van a hitelek útján forgalomba kerülő pénzmennyiségre, amely pedig a pénzforgalom főforrása, mert a bankjegyek a bankok által nyújtott hitelek útján kerülnek forgalomba. Ennélfogva a diszkontpolitika, ahogy a bankráta tervszerű alakítását nevezzük, valóban alkalmas eszköze a pénzmennyiség szabályozásának. De vájjon a jegybanknak valóban megvan-e a hatalma arra, hogy a váltóleezámitolási kamatlábat az egész forgalomra való kihatással szabályozza. Ezen a kérdésen fordul meg a diszkontpolitika hatályossága. Kétségtelen, hogy úgynevezett bankszabadság mellett, vagyis akkor, ha a jegykibocsátás jogát minden bank, amely bizonyos feltételeknek megfelel, gyakorolhatja, egységes diszkontpolitika nem, vagy legalább is alig folytatható. Semmiesetre sem akkor, ha egymással versenyző bankok állanak egymás mellett.1 Ezért a diszkontpolitika első feltétele a banksziabadságnak, vagyis annak megszüntetése volt, hogy minden bank, vagy legalább minden bizonyos feltételeknek megfelelő bank élhessen a bankjegykibocsátás jogával. Hiába hangoztatták tehát a bankszabadság hívei, hogy a jegykibocsátást nem szabad korlátolni, mert ez a bankok között az egészséges versenyt megszünteti és ártalmatlan, ha a bankjegyek nem elfogadási kényszerrel ellátott és szabadon aranyra váltható fizetési eszközök.* A jegybankmonopólium elvé-1 Hogy a bankjegykibocsátás szabadsága mily zavaros állapotokat idézhet elő a forgalomban ott, ahol nincsen központosítva, erre példaképen elég arra utalni, hogy a Németbirodalom területén 1870-ben — a papírpénzt is beleszámítva — 140 féle papír fizetési eszköz volt forgalomban. (Bankwissenschaft 2. évf. 1925, a 675. old.) * Magyarországon, is lelkes pártolói akadták a benkszabadságnak. Elükön járt Lónyay Menyhért. (V. ö. Közügyeinkről. II. A bankügy. Budapest, 1875.) A liberalizmus iránti rokonszenven kívül' ennek azonban nálunk főindítóoka az volt, hogy az Osztrák Nemzeti Bank a magyar érdekeket elhanyagolta. Franciaországban Courcelle-Seneuil és Cernuschi ellenezték hevesen a jegybank monopóliumát.
