Horváth Árpád: A távcső regénye (Budapest, 1988)
Óriás refraktorok
godott, a hőtágulás könnyítésére a cső kicsiny kerekeken elmozdulhatott. A cső 24 t, a sziderosztát 45 t tömegű volt. A sziderosztát tükre vasfoglalatban, betonmedencében levő higany felületén úszott, ami azzal járt, hogy a 3 t-s tükör tömegének csak töredékét kellett a mozgatószerkezet karjaival emelni, igazítani. A higanyban szenvedett súlyveszteség miatt (tömege persze nem változott) a tükör mozgatásához kevés erő kellett. A távcső lencséjének öntése nehezebben ment, mint remélték. Az üveglávát sokáig folyékony állapotban tartották, hogy a légbuborékok eltávozzanak. Minthogy felülete előbb hűlt le, mint a belseje, hajszálrepedések hálózták be. így azután újra és újra kellett önteni, pontosan szabályozott hőmérsékletű kemencében lehűteni. A tükör vastagsága 28 cm volt, az úveganyag három és egynegyed tonnát nyomott. Az iszonyú pénzbe került lencse nyers korongját huszadszorra sikerült úgy megönteni, hogy repedések nem tarkították a felületét. A lencse és tükör csiszolása egy esztendőt vett igénybe. A kész lencsét és tükröt kúlönvonat vitte éjszaka Párizsba. Azért éjszaka, mert nappal a kocsi és a szállítmány esetleg nagyon átmelegedett volna. A forgalmat is könnyebben szabályozhatták éjjel, így a vonat egyenletes, lassú haladását biztosítani tudták. A távcső részére a kiállítás területén észak-dél irányú hosszú, keskeny épületet emeltek. A folyosószerű építmény déli végén vetítőernyőt szereltek fel, amelyre a vizsgált űgi objektum képét kivetítették. A homályosüvegen a Nap 56 cm, a Hold 59 cm átmérőjű korong alakjában mutatkozott. A tükörnél és a vetítőnél levő kezelő telefonon érintkezett egymással. A kész távcsövet újságírók látogatták és újságok, folyóiratok képei mutatták be olvasóiknak, akik nem lehettek jelen a nevezetes refraktor bemutatásán. Az első bemutató nagy pillanatairól F. Dei.ONCLE így nyilatkozott: „.. .a messzelátó üvegének egyik sarkán megjelent a Hold képe, és lassan szétterpeszkedve végre betöltötte az egész látómezőt. S íme, itt voltunk Párizs közepében, és csodáltuk bolygónk hü csatlósának felületét krátereivel, szakadékaival és elhagyott pusztaságaival... és lám... mégis én lettem a győztes.” A távcső nem hozta meg a remélt anyagi sikert. A látogatók száma egyre csökkent, nem voltak kíváncsiak a Holdra, még kevésbé akartak fizetni, így a kiállítás tartama alatt éppenhogy a személyzetet ki tudták fizetni a belépődíjakból befolyt összegből. Az óriási beruházás a tőkének a kamatait sem hozta meg. Legcélszerűbb lett volna, ha az állam veszi meg a távcsövet, és megfelelő helyen, távol városi fényektől, portól stb. elhelyezi, és tisztán tudományos kutatásra használják. E. M. Antoniadi francia csillagász a kiállítás bezárása után a távcsövet egy ideig használta, ködöket figyelt meg, vizsgálatairól 1900-ban folyóiratokban számolt be. Végül a vállalkozók, hogy mentsenek valamit, leszereltették, fémanyagát értékesítették, a tükör és a lencse a párizsi obszervatórium pincéjébe került, és ma is ott van. Egyszer talán majd felfedezik, és korszerű kivitelben felhasználják.