Balatoni Mihály et al.: A magyar élelmiszeripar története (Budapest, 1986)
I. rész. Az élelmiszerek előállítása és forgalma a feudalizmus korában
60 AZ ÉLELMISZERIPAR A FEUDALIZMUS UTOLSÓ SZAKASZÁBAN. . . viszonyok jellemzik. A kuruc háborúkban azok a területek is sok kárt szenvedtek, amelyeket a törökellenes felszabadító háborúk kevésbé érintettek. Felső- Magyarország városaiban például az 173 5-ös összeírás szerint a házak feleegyharmada volt lakatlan, s vele szenvedett az ipar is. Csak a söripart említve Bártfán pl. 1696-ban 55 háznál főztek sört, 1715-ben csak 32-ben. Eperjes is azt panaszolja, hogy nem fizetődik ki a sörfőzés, s így 73-ból csak 15-en gyakorolják. Oszturnyán (Szepes megye) is két üres sörházat említ az összeírás, Zemplénben is megjegyzik az összeírok, hogy sok sorházban hagyták abba a főzést stb. Nem volt jobb a helyzet az agrártermeléssel sem. A mezőgazdaság színvonala országos méretekben alászállott. 1715-ben egy adózó háztartásra átlagosan két hektár vetésterület jutott, amelyen kinek-kinek a kenyérre, kására valója is alig termett meg. A szántóföldi termelés ebben az időben ugyanis szinte teljes egészében gabonafélék termesztését jelentette. Búza, rozs, árpa és zab mellett az alföldi részeken köles, északabbra hajdina, pohánka került a szántókba. Az új növényeket (kukoricát stb.) még elkülönített „kertekben” termelték, a szántókra való kikerülésük jobbára csak a század vége felé indult meg, A XVIII. században azután előbb lassú, majd egyre lendületesebb volt a növekedés. A század végére a szántóterület több mint megduplázódott, növekedése tehát valamivel gyorsabb volt a népességénél. A XIX. század első fele ismét kétszeres gyarapodást hozott, jóval maga mögött hagyva a népességnövekedés ütemét. A szántóterületek nagyarányú kiterjedése részben az erdők, nagyobbrészt azonban az alföldi puszták legelőterületeinek rovására ment végbe. Megkezdődött a nagyobb mocsarak, lápok lecsapolása is, így az Alföld ismét kultúrtájjá alakult át, s egyre nagyobb szerepet kapott az ország agrártermelésében. A vetésterület növekedése még erőteljesebb volt, mint a szántóterületé. A XVIII, század elején az ország megművelt területének több mint kétharmadát kétnyomásos vagy a még kezdetlegesebb parlagoló rendszerben használták. 1828-ra viszont megfordult az arány s az intenzívebb területkihasználást jelentő háromnyomásos rendszer vált uralkodóvá. Egyes uradalmakban a XIX. század első felében a még korszerűbb művelési rendszerek is tért hódítottak, elsősorban a takarmánynövényekkel és a mesterséges rétekkel, a szántóművelés rendjébe beillesztő különböző vetésforgók. A takarmánynövények megjelenése a szántógazdaság rendjében fordulópontot jelentett az agrártermelésben. A korábban jószerint csak egymás mellett — sőt bizonyos fokig egyenesen egymás ellenére — létező két fő ágazat, a növénytermesztés és az állattenyésztés ebben az időszakban összekapcsolódott. A takarmánytermesztés lehetővé tette az istállózás terjedését, a biztonságosabb tartást, az igényesebb fajták, a tejgazdálkodás stb. bevezetését. A növénytermesztés pedig nemcsak a takarmánynövények talajerőpótló rotációjával, hanem az intenzívebb állattartással és több trágyával is számolhatott, maga is az intenziválódás irányába mozdulva el. A lassan javuló gazdálkodás a gabona termésátlagának növekedésében is megmutatkozott. A török kiűzése utáni időben általában a háromszoros tiszta
