Balatoni Mihály et al.: A magyar élelmiszeripar története (Budapest, 1986)
II. rész. Az élelmiszeripar termelőerőinek fejlődése a gyáripar kialakulása óta - dr. Némethi László: Dohányipar
Dohányipar 589 40 év alatti — életkort, esetleges korábbi munkahelyről a munkaadó bizonylatát. A dohánygyári munkásoknak különösen és legszigorúbban tiltották, hogy szocialista munkásegyletek vagy más „titkos társulatoknak” tagjai legyenek, ezekkel összeköttetésben álljanak, és hogy azoktól származó nyomtatványokat terjesszenek. A szabályok, utasítások, tilalmak megszegőit — szolgálati vétség címén — szigorúan büntették. Az így elbocsátottakról minden dohánygyár külön nyilvántartást vezetett, nyugdíjra való esetleges igényüket is elvesztették. A szigorú fegyelem gátolta, visszafogta a dohánygyári munkások szervezkedését, ellentétben más szakmákkal, amelyek szakegyleti vagy szakszervezeti mozgalma már a XIX. század végére erős helyi csoportokra támaszkodó országos szövetséggel rendelkeztek. A dohánygyári munkásság első kísérlete Szakszervezeti Szövetség létrehozására a Debreceni Dohánygyárból indult ki 1905-ben, de ezt elfojtották és megtorolták. Csak 1917-ben vezetett sikerre a dohánygyári munkásság mozgalma, megalakult a Magyarországi Dohány munkások Szövetsége 7199 taggal. 1918 februárjában Dohányipari Munkás címen központi lapot is indítottak. 1918— 1919-ben helyi csoportok, szocialista szakszervezetek alakultak valamennyi dohánygyárban, élükre 1919 tavaszán kommunisták kerültek. A Tanácsköztársaság alatt a gyárakban Üzemi Ellenőrző Tanácsok jöttek létre. Az ellenforradalom hatalomra jutása után a helyi csoportok vezetőit eltávolították a gyárakból, a szövetséget 1921-ben betiltották, és 1922 végéig a lap sem jelenhetett meg. 1922-ben és 1925-ben újabb kísérletet tettek a szövetség megalakítására, sikertelenül. A két háború közötti munkásmozgalmakban feltűntek ugyan időről időre a dohánygyári dolgozók, de jelentős illegális vagy szakszervezeti tevékenységről nem beszélhetünk. A gyári vezetés az államhatalmat képviselte, amely a munkásság minden megmozdulását igyekezett (legtöbbször rendőri segítség igénybevételével) csírájában elfojtani. Ugyanakkor támogatta, hogy a vezetés érdekeit védő, megalkuvó Keresztény Szocialista Szakszervezet befolyása érvényesüljön a munkások körében. Csak a felszabadulás után tömöríthette a dohánygyári dolgozókat a Dohányjövedéki Alkalmazottak Országos Szabad Szakszervezete (MDAOSZ), amely 1950-ben az ÉDOSZ-ba olvadt be. Lapja a Dohánylevél volt. A munkásviszonyokhoz tartozó kérdés a munkaidő és a bérezés. A dohánygyárak kezdettől — és a többi ipart mind megelőzve — a legnagyobb arányban foglalkoztattak nődolgozókat. Ez az arány az I. világháborúig nem csökkent 90% alá, ami valamennyi gyártmány — különösen a szivar — készítésénél és csomagolásánál túlsúlyban jelentkező kézimunka-igénnyel értelmezhető. A női munkaerő olcsóbb is volt. A munkaidő eredetileg 10 óra volt, rendkívüli esetekben meghosszabbították 12 órára. Munka közben másfél óra ebédidőt, délelőtt és délután negyedóra pihenőt engedélyeztek. 1912-ben már kilenc óra a munkaidő, negyedórás étke
