Balatoni Mihály et al.: A magyar élelmiszeripar története (Budapest, 1986)
II. rész. Az élelmiszeripar termelőerőinek fejlődése a gyáripar kialakulása óta - dr. Tamás László: Boripar
494 Boripar stb.) a nagyobb pincészetek útmutatásával országszerte terjedt. A századforduló óta eltelt egy évtized alatt a nyilvántartott 21 ezer borsajtónak egyötöde már vasból készült, és a szőlő bogyózással történő feltárását kézi zúzógépekkel kezdték végezni. A budai vincellériskola kezdeményezésére a századforduló idején kezdett tért hódítani a cementtárolók építése. 1910-ben már több mint 500 ezer hektoliter befogadóképességű cementtartályt tartottak számon. Ebben az időben kezdtek figyelmet fordítani a borok erjesztésére. Tudósok, kémikusok, borászok foglalkoztak ezzel a témával. Az I. világháború nehéz helyzetet teremtett az ország gazdaságában, ami érvényes hazánk szőlészetére és borászatára is. 1914-ben a Pesti Hírlap azt írja, hogy a régi szőlőterület 90%-án ismét díszük a magyar szőlő, és terem a jó magyar nedű. Az I. világháború után azonban a filoxéra előtti szőlőterület mintegy 90—100 ezer katasztrális holddal csökkent. Tehát a visszaesés igen jelentős volt. A szőlőültetvényeknek csaknem a felét egyszer tudták csak kapálni, ezért sokszor a karóig ért a gaz. Permetezőrendszer- és munkaerőhiány miatt a szőlők 25—30%-át egyszer sem tudták megpermetezni. A munkaerőhiányt mutatja, hogy a Földművelésügyi Minisztérium 1915-ben elrendelte, hogy napkeltétől napnyugtáig, valamint vasár- és ünnepnap is kell dolgozni. A szolgabírókat és Kézi szőlőprések
