Balatoni Mihály et al.: A magyar élelmiszeripar története (Budapest, 1986)

II. rész. Az élelmiszeripar termelőerőinek fejlődése a gyáripar kialakulása óta - dr. Tamás László: Boripar

Boripar

489

Pezsgőgyár, 1852), Gráner Károly Budán (Budai Pezsgőgyár, 1854), Részvénytársaság Aradon (első Aradi Pezsgőgyár, 1882), Részvénytársaság Temesváron (Temesvári Pezsgőgyár, 1865), Braun Velencében (Velencei Pezsgőkészítő Üzem, 1876), Littke L. Pécsett (Első Baranyai Bornagykereskedés és Pezsgőgyár, 1876).

1881-ben kezdte meg működését Budafokon a Törley Pezsgőgyár, amely különböző fejlődési szakaszok után ma az ország legnagyobb pezsgőgyártó komplexuma. 1880-ban alakult és a II. világháború befejezéséig működött a Francois Pezsgőgyár. A hivatalos állami gyáripari statisztika szerint 1898-ban 10 pezsgőgyár volt hazánkban: Törley — Budafok, Francois — Budafok, Littke — Pécs, Hölle — Budaörs, Willibald — Nagymaros, ESCH és Társa — Pozsony, Hubert — Pozsony, Braun — Velence, Első Horvát Pezsgőgyár — Zágráb, Schaumberg, Lippe — Szlatina. A felsorolásból kitűnik, hogy néhány pezsgőgyártó cég eltűnt, de voltak olyanok, amelyek kiállták az évtizedek viharait. A századfordulótól az I. világháborúig összesen hat új pezsgőgyár alakult. Ezek közül csupán a Tatán, 1907-ben létesített gróf Eszterházy pezsgőgyára említésre méltó, amely az I. világháború után szüntette be termelését. A pezsgőgyártás a századfordulótól az I. világháborúig kismértékű fejlődést mutatott ugyan, de volumenének növekedése nem érte el a 15%-ot.

Törekvések az elmaradottság felszámolására

A borászat — a pezsgőgyártást is beleértve — az 1867-es kiegyezés után fejlődésnek indult. Az új telepítések mentesek voltak a szőlőtermelőket nyomorgató dézsmától. A termelők és borkereskedők kedvezményeket is kaptak: adómentességet, ha új üzemet hoztak létre, a szőlőtelepítéshez pedig kölcsönöket. Ezek következtében nőtt a szőlőterület.

Keleti Károly 1867-es adatai szerint 4843 község határában 779 549 szőlőbirtokos volt. Ebben az időben a szőlőtulajdon státusszimbólumnak számított. A pozsonyi, az egri, a soproni, a badacsonyi és a budapesti szőlők legnagyobb része a városi polgárság, tisztviselők, kereskedők, iparosok, kézművesek tulajdonában volt. A területnövekedés ellenére komoly problémák jelentkeztek a szőlőtermesztésben, a borászatban, amelyek oka az elmaradottságban gyökerezett. A földművelésügyi miniszter 1867-ben megbízta Entz Ferencet, a Budai Vincellér és Kertészképző Intézet igazgatóját és Gyiirki Pál neves szakembert, hogy vizsgálják meg a híres bortermő vidékek szőlőművelésének és borászatának helyzetét. Megállapították, hogy a szőlőkben sok a gyümölcsfa és a köztes növény. Az ország északi borvidékein nem volt soros művelés, a szőlők nagyobb része karó és más támasz nélküli volt. Metszéskor sok vesszőt hagytak. A szüretet korán kezdték. A bor savanyú, alacsony szeszfokú, és a régi, elavult kezelési mód miatt sok volt a hibás, beteg bor. A termelők kb. 25—30%-ának nem volt edényzete és hordója, valamint eszköze a feldolgozáshoz. Jelentésük