Balatoni Mihály et al.: A magyar élelmiszeripar története (Budapest, 1986)
I. rész. Az élelmiszerek előállítása és forgalma a feudalizmus korában
34 AZ ÉLELMISZERIFAR TÖRTÉNETE A TÖRÖK KIŰZÉSÉIG az övé, ha egyedül dolgozott a malomban, de ha legénye vagy legényei voltak, akkor természetesen ők is részt vagy pénzbért kaptak munkájukért. Ha a földesúr bérbe adta a malmot, akkor nyilván más feltételekkel dolgozott a molnár. 1570-ben a sárospataki uradalom egyik malmának évi bére 32 köböl liszt volt. A makovicai vár malmában dolgozó molnár 1634-ben 7 köböl tiszta búzát, 6 köböl rozsot, ugyanennyi elegyes gabonát és 2 köböl malátát adott bérleti díjként, vállalta továbbá egy „ártány” hizlalását és a malomhoz szükséges vasak beszerzését. 1641-ben azonban kétszeresére emelte a bérleti díjat a földesúr, s ezen túlmenően igényt tartott a megtört kender és a „karlott posztó” kétharmadára. 1670-ben Léka mezővárosában a molnár 25 mérő búzáért és 75 mérő rozsért vette bérbe a malmot, ugyanitt e természetbeniek becsült pénzértékét is feltüntették. Rozsnyón pedig 1636-ban eleve pénzben állapították meg a bérleti díjat. Több példa van arra, hogy a vámbevételt részben vagy egészében másoknak engedte át a földesúr. 1634-ben a beregszászi malom vámja negyedenként oszlott meg a molnár, a prédikátorok, az iskola és a földesúr között. A nagykapusi (Capusu Maré, Románia) malomról tudjuk azt 1652-ből, hogy „az papé egészében a vámja, és nem a fejedelemé”. Sok helyütt a „sabbathalia” illette mega papot, példa erre a XVII. század közepéről Tűre (Turea, Románia) község malma: „...vámja szombattól — vecsernye harangtól fogva - vasárnapig, míg az prédikáció meglévén, addig a felső kőnek az vámja az papnak jár”. Az idézet egyben a malom folyamatos üzemelését igazolja. Kedvező vízállás esetén éjjel-nappal járt a malom, ha a világításhoz szükséges faggyút vagy viaszt nem a molnár szerezte be, és nem is az uradalom biztosította, akkor a helybeli bíróra hárult e feladat. Szászfenes (Floresti, Románia) bírája 4 véka búzát kapott a malomvámból 1652-ben, de köteles volt „a malmot faggyúval eltartani”. A malomvámból kapott egy-két vékányit a kovács is, ha szükség volt a munkájára. Természetesen a molnárok elemi kötelessége volt a jó minőségű liszt előállítása. Ezt kívánta tőlük az őröltető paraszt és a pék, s ez állt érdekében a malomtulajdonosnak is. Hanyag munka esetén „az őrlők mindjárt eltértenek”, és másik malomba vitték gabonájukat. Ilyen esetben a földesúr perbe fogathatta a molnárokat. Pápán 1624-ben úriszék elé idézték a tízes malom molnárait, mert „semmirekellőképpen őröltek”. Pert indíthatott a földesúr a molnár ellen abban az esetben is, ha bármiképpen megszegte a vámszedést, ha szolgálatát félbenhagyta, esetleg „titkon és hír nélkül elszökött” (Körmend, 1608), ha a malomtulajdonost meglopta, továbbá, ha a tiltott erdőből vágott fát a malom javításához stb. A malmok jövedelmezőségétől függően sok helyütt néhány sertést hizlaltattak a molnárral, így hasznosították a malomport, s ha az nem volt elegendő, akkor korpát, kölesdarát kapott a jószág. 1684-ben pedig a munkácsi uradalomban már a tengeri búzát — azaz a kukoricát — is megemlítette Thököly Imre utasítása. A pazarlástól, a liszt és a gabona feletetésétől óva intették a molnárt, az esetleges visszaélések megelőzésére Rozsnyón 1574-
