Balatoni Mihály et al.: A magyar élelmiszeripar története (Budapest, 1986)
I. rész. Az élelmiszerek előállítása és forgalma a feudalizmus korában
AZ ÉLELMISZERIPAR TÖRTÉNETE A TÖRÖK KIŰZÉSÉIG 31 nyabb vagy repedezett küllők és egyéb forgórészek megerősítésére szolgáltak. A malomház egyik szegletében vagy mellette kívül tárolták az el vékonyodott, régi, illetve a cserére váró új malomköveket, továbbá a gerendákat, a talp- és hosszú fákat. A településektől távolabb álló malomház toldalék építményeivel együtt a molnár lakhelyéül szolgált, ilyen esetben disznóól, baromfiudvar és kert egészítette ki a malomházat. Vízimalmaink műszaki színvonala ámulatot keltett a törökök között, s bár a szitás malmok már a XVI—XVIT. század fordulójától terjedőben voltak, Evlia Cselebi — a híres török világutazó — az 1660-as évek elején is megcsodálta a „. . .magyar szerkezetű mesterséges vízimalmokat, amelyek különféle finom lisztet szolgáltatnak, még a lisztet is megszitálják, s a korpát külön választják úgy, hogy az embernek hozzá sem kell nyúlnia, csak a búzát kell felöntenie”. A vízimalmok sajátos változatai voltak a hajómalmok, amelyek a Duna és a Tisza mentén mindenütt ott sorakoztak, ahonnan a lakosság nem kényszerült menekülésre. A pozsonyi vártartomány malmairól imént esett szó, de Győrön, Komáromon, Esztergomon, Budán, Ráckevén és Dunapatajon át a Nádorfehérvár (Belgrád, Jugoszlávia) feletti Karomig (Srmski Karlovci, Jugoszlávia) sok-sok hajómalomról emlékeztek meg az utazók. Sztambul felé tartva 1553- ban Verancsics Antal feljegyezte, hogy éjszaka nem mertek hajózni Karom térségében, mert attól féltek, hogy a hajómalmoknak ütköznek. A tiszai hajómalmok egy része átvészelte a felszabadító háború pusztítását. Csongrád magyar lakosságának 1697-ben két hajómalma volt. Kisebb folyóinkon sem voltak ismeretlenek a hajómalmok. Az ecsedi várhoz tartozó Matolcs községben 1614-ben két hajómalom kerekeit forgatta a Szamos, a tolcsvai hajómalmot pedig 1637-ben az egyéb vízimalmokhoz hasonló felszerelésekkel látták el. Efelyenként a hirtelen lezúduló vízre számítva építettek hajómalmot. Ilyen volt 1638-ban a Ronyva-parti Abarán (Bara, Csehszlovákia) a malomház, ami „.. .kompjával együtt mintegy tokban állván, árvíznek idején felkel és feláradásig mind egyaránt forog, az árvíz pedig megtérvén, az malom hajóstul vagy kompostul székjére leszáll, mely leszállásának idején legjobban forog” — olvasható az egykori leltárban. Az igaerővel működtetett szárazmalmokat — Comenius szavaival a „baromhajtó malmokat” — részben a várakban, részben a folyóvizektől távol fekvő településeken építették. Az előbbiekben az ostromra való felkészülés velejárója volt a szárazmalom, amelyet szorult helyzetben puskaportörésre és őrlésre egyaránt használhattak. A Duna—Tisza közi települések lakói a két folyó és a Zagyva menti malmokba hordták a gabonát. A XVII. században azonban részben közösségi, nagyobb részben pedig gazdagparaszti tulajdonban levő szárazmalmokban őröltettek lakóhelyükön. A deszkával körülépített, téli és nyári üzemre egyaránt alkalmas szárazmalmok, amelyeknek működését sem az elapadó, sem a jegesedő víz nem gátolhatta, sajátos színfoltjai voltak az alföldi településeknek. A szárazmalmok teljesítőképessége elmaradt az átlagos vízi-1
