Balatoni Mihály et al.: A magyar élelmiszeripar története (Budapest, 1986)
II. rész. Az élelmiszeripar termelőerőinek fejlődése a gyáripar kialakulása óta - Berszán Gábor - Tepliczky Ottó: Húsipar
Húsipar Húsiparunk helyzete az I. világháború előtt A húsfogyasztás alakulása Az Európán átvonuló gazdasági válságról és éhínségről a következő írás jelent meg Pesten a Hetilap 1846. évi 21. számában: „Az iszonyú pénzkrízis, mely mindenszerte uralkodik, a szűk termés, mely mindenütt nélkülözéseket parancsol, az ínség, mely számtalan bukásoknak volt már eddig szülőanyja, — minden balság — ha valamely osztályt, úgy bizonyosan az iparosokat terheli mindenekfelett súlyosan, veszélyesen.” A nélkülözés hazánkban ugyan nem volt olyan arányú, mint például Írországban, ahol közel kétmillió ember halt éhen, de a népben még élénken élt az 1816—1817. évi erdélyi éhínség rengeteg gondja-baja. A századokon át folytatott rideg állattartás a szántóföldi gazdálkodás előretörésével visszaszorult, csökkent az állattenyésztés szerepe. Ezzel egyidejűleg a táplálkozásunkban legfontosabb szerepet játszó szarvasmarhánál és sertésnél lezajlott a fajtaváltás. A Magyar Gazdasági Egyesület Állattenyésztési Szakosztálya 1842-ben keserűen állapította meg: „.. .sajnos, kénytelen a szakosztály megvallani, hogy a marha hazánkban nemcsak minőségre aljasodott, hanem számra is csökkent, hogy a hazai általános viszonyok változásával a marhafajnak is változnia kell, s a sudár, magas termetű és csontos állatok nyomában könnyen húsosodó és bőven tejelő marhának kell lépnie.. A sertéstenyésztés helyzetéről még kedvezőtlenebb a megállapítása: „...a szarvasmarha, ló, juh és sertés közt a sertéstenyésztés áll leghátrább hazánkban. ..” A bajok orvoslására az akkori vélemény szerint adott volt a lehetőség, mert „.. .hazánk sok vidéke kedvező helyzeténél fogva a sertéstenyésztést a lehető legkevesebb költség és mégis haszon mellett úgy folytathatná, hogy az egész ország szükséglete fedezve, s a külföldi sertés nélkülözve legyen”. A fajtaváltás több évtizeden át tartott, a helyzetet nehezítette a majd százötven évig tartó — a XVIIE század közepén kezdődött vissza-visszatérő - keleti marhavész, amely 1850 és 1875 között évi 70—80 ezer vágóállat pusztulását idézte elő. Vágás után is több tízezerről állapították meg, hogy fogyasztásra alkalmatlan. Az 1845 és 1857 közötti időszakban a szarvasmarha-állomány 4,8 millióról i