Laky József: A lámpa históriája (Budapest, 1988)
Fények az utcán és a munkahelyen
tejébe csavart laposbéltartó kör alakú peremén áll az üvegbura, amely huzatot teremt. Az alul hasas, felfelé hengeres (körte alakú) bura a mai napig is használatos forma. Ezen az üvegcilinderen keresztül és a perforált gomba alakú lámpafedelen át távozott a lángot tápláló huzat, füst és korom. Némely lámpán felül zománcozott, fehér reverber (fényvető) is volt. A négyoldalú bádog- (néha sárgaréz) lámpák széles körben elterjedtek, és sok évtizeden át égtek, később már csak külterületeken. 1896-ban a gázlámpák társaiként 2400 petróleumlámpa égett. A két világháború alatt ezt a fajtát szükségvilágításként is használták. 1922-ben a Tabánban és a Gellérthegy oldalán még megtalálhatók. Krúdy Gyula írja a Nyárelőben: „A Gellérthegyre mentem fel, ahol még magános petróleumlámpások világítanak este a hegy oldalában, de reggel magával viszi a gyújtogató.” A biztonság kedvéért ugyanis a lámpák belsejében levő petróleumlámpást hajnalban, eloltás után a karjukon kosárban elvitték, szürkületkor pedig visszahordták, és a helyükre tették a lámpagyújtogatók, majd meggyújtották őket. A petróleumlámpákat is lámpagyújtogatók gondozták. Gazdájuk a háromévenként szerződéssel megbízott vállalkozó. Az 1855-ös szerződésben ki volt kötve, hogy a lámpák egyaránt olajra és petróleumra is használhatók legyenek. Az akkori előírás szerint a petróleum gyulladáspontja 27 °C, színtelen vagy világos sárga, sűrűsége legfeljebb 830 g lehetett. Patacsics József Pest város írnoki hivatalának expeditora 1777-1851 feljegyezte a lámpák fajtáit, és számuk változását, amely jól mutatta a valós helyzetet. 1930 októberében gázlámpára cserélték az addig még égő 45 petróleumlámpát is. Az utolsó ezek közül Óbudán a Szentendrei út és a Raktár utca sarkán állt. Tehel Lajos, a Magyar Nemzeti Múzeum gondnoka már 1816. június 5-én eredményes kísérletet folytatott gáz előállítására. Ezt követően az első gázvilágítás Kappel Friedrich pesti bankár Bálvány utcai házában volt; ugyanekkor az egész utcát is gáz világította. Az első utcai gázlámpát a Magyar Nemzeti Múzeum falánál 1831. június 1-én gyújtották meg. 1832-től kezdve több nagykereskedő kapott kedvet üzletének gázzal való világításához, a Pilvax ház és a Keleti pu. ezután kapott gázvilágítást. 1838-ban a Nemzeti Színház saját gázfejlesztő berendezéséből kapott gázzal világította a nézőteret és a színpadot, amely Jókai Mór szerint ,,kicsit áporodott, savanyúkáposzta szagú volt”. A pesti polgárok jelentős része tiltakozott a gáz bevezetése, különösen a közúti világítás ellen, mondván, hogy „rendes ember” este kilenc óra után otthon van, aki pedig ilyenkor az utcán kódorog, arra kár a pénzt kiadni. A gázvilágítást ellenzők külföldön is akadtak: Walter Scott a gázt „ragályt terjesztő újításnak” nevezte, Byron gúnyverset, a Züricher Zeitung kirohanást írt ellene. Széchenyi István azonban - mint megannyi korszakalkotó újításában - ebben is meglátta a jövő távlatát. Angliai útjáról az ott látott gázfejlesztő készülék modelljével tért haza, és nagycenki kastélyában 1848. augusztus 20-án gázzal égő lámpák fényében gyönyörködhettek a vendégei. A pesti Tanács már 1846-ban akart szerződni gázvilágítás létesítésére. A gyakorlati kivitelezésre a szabadságharc miatt Gázlámpák a fővárosban 81
