Laky József: A lámpa históriája (Budapest, 1988)
Világítás magyar módra
A fokla Magyarországon A fokla elnevezés a tájnyelvben keveredik a fáklya szóval: Bars megyében Spänleuter, a szlovákoknál poszveták. A történelmi Magyarországon tájanként: forgácsvilágló, világló, világzó, fetyér, gyartya, szilánk, fácska (székelyek), csontika, csőrösfa, fácsika, lobogó (Dunántúl), csontorja, csontorka (palócok). Ez utóbbi nyelvterületen a foklát fáklyának is nevezték. Magyarországon a mécsen kívül a fokla is elterjedt, különösen erdős, lombos vidékeken. A fokla két fejlődési szakaszon ment keresztül: először égő fahusáng volt, később gyantázott faszilánk. A tűz felett sütött hús zsírja a lángba csöpögve azt táplálta, és így a fénye erősebb lett. Ez adta a fáklya ötletét, hiszen a faág — ha zsíros, viaszos, faggyús, szurkos — világítva ég. Vidéki szokás a csóvázás: a szorosra kötött szalmacsóvát botra, villára tűzve meggyújtották. Használták este a házudvaron, ha kerestek valamit, és ilyet használtak a gyorsvizű hegyipatakokban szigonyos halászatkor, vagy pisztrángfogás esetén. Már Priscos Rhetor, a nagy történetíró is említi a magyarok foklahasználatát. Veszprémben Szent Iván-napi szokás volt a fokiázás, lobogózás, amikor is hosszú vesszőkre fűzött nyírfakérget gyújtottak meg. Böjti időkben égő fakereket vontak be szalmával, meggyújtották és feldobálták a levegőbe.Ez volt a sajhózás. A fokla tartásának legkezdetlegesebb módja az volt, amikor a foklaszilánkot földbe ásott kőre helyezték, és egy másik kővel leszorították. A gyantázott faszilánkok — mint azt már a görögök is tették — szurokkal keverten kosárban, ill. vas- vagy bádogedényben égtek. A tányér alakú, lábak nélküli bádogedény különösen a gyimesi csángóknál használatos, ún. szurkoskalán. Később foklalikakban tartották, amely vagy a füstös konyha és a szoba közti falon, vagy a kemence sarkában volt. Olykor ajtófélfába dugták a foklát vagy a kemence tüzelőpadkája feletti kürtőbe, esetleg a konyhai szabadkéménybe tették. Találtak olyan házat, ahol a kemence és az ajtó közötti falba vájt vakablakban tartották a foklát. Diósjenőn a falba vágott üregben, tüzelölukban forgácsot égettek, ennek a világánál fontak. Vas megye területén az Őrségben még 1938-ban is fenyőfoklával világítottak, amelyet lyukas faoszlopba dugtak. Szlavóniában krumpli közé dugták a foklát, a Borsava-völgyében gabonás vagy kukoricás edénybe. Homokkal töltött fazékba állították Ung megyében, korpába Békés megyében, néhol hamuval telt fazékba vagy köleses csuporba. Kőszegen az asztal sarkán a falnak döntve égették vagy a kályhapadkán használták a foklát. A kéménybe féltéglányi lyukat vágtak a huzat növelésére, az erősen lángoló fokla táplálására. Ha a házból az istállóba kellett menni, a foklát a foguk között tartották. Ez a foklatartási mód ismeretes Európa más terüle-Foklatartó fából (szorítós) Vasrugós foklatartó (Márkus Mihály: A magyar népi világítás) Pornóapáti füstöskonyhás ház állványos foklatartóval (Bárdos János: A vasi Múzeumfalu) 52
