Laky József: A lámpa históriája (Budapest, 1988)
Világítás magyar módra
elé került. Itt azonban már nem világít olyan jól, mint az előző, szabad helyén. A ház általános tagozódása: középütt a pitvar (később konyha is) a tűzhelyekkel, balról a szoba, jobbra a kamra, amely később szintén szobává alakul. Szlavóniában ismeretes az az ősi tüzelési mód is, hogy az ajtón át tolták be a tűzhöz az egész szálfát, s ahogyan az leégett, úgy tolták a fát utána (Ormánság). A keletkező korom - amíg az elvezető szerkezetek nem léptek életbe - jellegzetes velejárója volt e tüzelési módnak; innen ered a ,,füstös konyha, füstös ház” kifejezés. Újfalvy Sándor így ír az emlékiratában: ,, . . . a család élt a magasan lobogó láng mellett, körülötte teszi a téli, estveli munkát; a cigány pedig szítja a tüzet, hogy pillanatig se szakadjon meg . . .” A szabadtűzhelyen égő tűz annyi világot vet, amennyire a tüzet rakják. Még a nagy tűznek sincs olyan erős fénye, hogy a legtávolabbi szobasarkot is jól bevilágítsa. Ezért paraszti helyeken a vacsorázóasztalt a tűzhely közelébe szokták állítani. Olykor a helyiség közepén kőlapra rakták a tüzet, s azt kövekkel vették körül. Ez a későbbi kandallós tűzhely őse. A kandalló* a szabad tűzhely fejlettebb változata, amelynek elsősorban a világítás a feladata. Ezenkívül a sártűzpadkán égő tűz nyílt lángján lábas edényekben főztek. A láng füstje a tűzhely fölé nyűló kürtőn át távozott, amely a padlás nélküli konyhából vezetett ki. A kürtő sárral a tűzhely fölé tapasztott, falba épített, rendszerint kiugró felsőpárkányos füstfogó volt. Ez a lábakon a tűz fölött álló füstfogó az alatta levő szabadtűzhellyel együtt a kandallós tűzhely, később röviden kandalló. A sárral tapasztott kürtő külső oldalát színes csempék tarkították, később teljes egészében beborították (ún. cserepes), így az átmelegedett csempe, a tűz elhamvadása után is sokáig adta a meleget. Erdélyben különösen sok szép kandalló volt, amelyek később sokfelé elterjedtek, és még a 17-18. században - sőt korszerűbb változatában máig - is használatosak. A kandalló tüzelőeszközei: csípővas, piszkavas, lapát, szénvonó, tűzikutya, fújtató, kormoló. Zárt tűzhelyek A kemence nagyméretű, lapos (Dunántúl, Palócföld) vagy domború hátú (Alföld) félgömb, kupola alakú, venyigéből, sárból, később kőből épített zárt tűzhely. Rendszerint a magassága nagyobb, mint a szélessége, világításra, fűtésre, sütésre használták. Házon belül vagy házon kívül építették fel. A házon belüli kemence (szobában, konyhában, pitvarban) lehet- belső fűtésű, ha a kemence magában vagy a szájában fűlik;- külső fűtésű, ha a fűtés az egyik, a kemence pedig a másik helyiségben van (konyhából vagy pitvarból fűtött kemence). A házon kívüli kemencét a tornác alatt vagy az udvaron építették fel rendszerint kenyérsütésre vagy aszalásra. A kemence kívül-belül sárral, törekkel, pelyvával tapasztva készült. Először a venyige- vagy fakarókat oldalt körbe szurkálták, és ezeket felül összefogták. Belülről az égetett széndarabokkal kevert és megtaposott tőzeg, pelyvás sár és törek együttes keveréke került a karókra. Száradás után kiégették, majd újratapasztották. Ezután a külső rétegbe került fel ugyancsak a kevert sáros anyag, amelyet végül kiszáradás után kimeszeltek. * Másként Pest (Há romszék megye): Lu ther Ofen (Erdélyi szá szók) 49
