Laky József: A lámpa históriája (Budapest, 1988)
Bevezetés
szerelt cső végén égett a láng, amelyre a Stone által feltalált zsírkőből készült kupaktoldat került, az ún. pillangóégő <gázlángzó). Ebben a lámpában a gáz az égőn kívül keveredik a levegővel, és sárga, kormozó, de a gyertyánál erősebb lángot ad. A cilinderes körégő a gázláng jobb levegőellátásával fokozta a fényerősséget (Argand-égő). A Bunsen-égőt R., W. Bunsen (1811— — 1899) német kémikus találta fel. A lámpába áramló gáz levegővel keveredik és színtelen lánggal ég. 1787-ben a német Diller kezdeményezésére a közvilágításban is bevezették a gázt. A közterületeken és közintézményekben könnyebben terjedt el a gázvilágítás, mert a csőfektetés költségét az állam könynyebben viselte, mint magánszemély. A 19. században kezdődött az elektromosság és a gáz párharca: 1844-ben Stary megalkotja első szénrudas izzólámpáját, amellyel megindul az izzólámpa fényes pályafutása. A villamos világítás előnye, hogy nem lánggal, hanem csak izzítással világít, és a fényforrás nem szabadon, hanem üvegburokban ég. Időközben azonban hatalmas lépést tett a gázvilágítás is. Carl Auer von Wellsbach (1858-1929) 1880 és 1893 közötti kísérleteinek eredményeképpen feltalálja az Auer-harisnyát. Ez a 99%-ban tóriumoxid és 1% cénum-oxid keverékkel impregnált harisnyaszerű hengeres huzat, amely a lampaégő részére erősítve tökéletes égést ad, mert az égőkben keveredik a gáz a levegővel. A harisnya olaj-, petróleum- és gázlámpára egyaránt felszerelhető és a fénye sokkal erősebb. A mai gázlámpákon is ennek korszerűsített változata ég. Az első hengeres Auer-harisnya után Pintsch félgömb alakút vezet be, és megjelenik a máig használatos függő, gömb alakú gázizzós harisnya. Az Auer-harisnya fényével együtt terjedt a gázgyártás: Párizsban 1816-ban, Berlinben, Hannowerben 1825-ben, Bécsben 1823-ban, Lipcsében 1838-ban és Sydneyben 1841-ben létesültek gázgyárak. ... És feltör a kőolaj A bitumenről már Hérodotosz is említést tesz; Plinius szerint pedig a Szicíliából (Agrigentoból) származó ásványolajat használják a lámpákban. Az olajat az ember ősidők óta használta a világítóeszközeiben, ez azonban növényi olajok (olíva-, tökmag-, napraforgó-, repce-stb.) vagy állati (bálna-, hód-, cet- stb.) olaj volt. Ezeket az olajokat szorította ki a múlt században a petróleum. A petróleum és a kőolaj elnevezés kezdetben keveredett, hiszen a petróleum kóolajpárlat. A tengeri medencék elzárt öbleiben az iszapban felhalmozódott szerves anyagok bomlási termékeként üledékek keletkeznek. A földbe temetett ősvilági szervezetek bomlásterméke a rárakódó iszapréteggel összetömörülve kemény agyagmargát alkot. E földrétegekben a szén és hidrogén alkotta kőolaj- és földgázrétegek képződnek. A kőolaj barnásfekete, higabb vagy sűrűbb, néha egészen kenőcsszerű anyag, amelyet kutatófúrásokkal tárnak fel. Az első ilyen fúrást 1859-ben Pennsylvaniában végezték. A kőolajból desztillációval választják ki a különféle termékeket, pl. a benzint, a petróleumot, a lámpaolajat stb. A szénhidrogének keveréke éghető folyadék, vízben nem oldódik, és könnyebb annál. A petróleumot Reichenbach és Christison fedezte fel 1830-ban, finomítási eljárását 1847-ben a skót James Young Bunsen gázégő 1855-ból (A szerző gyűjteményéből) 41
