Laky József: A lámpa históriája (Budapest, 1988)
Bevezetés
leletek tanúsága szerint hosszuk 40 cm, mélységük 15 cm, egyúttal a levegő hőmérsékletét melegítette. A középkor pislákoló mécsei gélt fahusángos formája, amely viaszba vagy gyantába mártva lángolt, a 15. században is használatos. A falra erősített, díszes fáklyatartóban lobogó fáklyák világították meg a várak, kolostorok, prefektóriumok udvarait, termeit, sötét folyosóit. Középkori ejtős olajlámpa (D. Pillitz—G. Schmidt)-A középkorban a világítóeszközök szerkezetei fejlődésében egyetlen változás az ún. ejtős lámpa elterjedése, ami Hieronymus Cardamus (1501 — 1576) érdeme. Ebben az égőanyag tartálya magasabbra került, mint a kanócot tartó cső, így a folyadék a nehézségi erő által került a bél csövébe. A középkori cizellált állatokat ábrázoló bronz függőlámpák díszesebbek az ókoriaknál. A lámpán kívül azonban továbbra is használták a foklát és a fáklyát. A világítási kultúra és az eszközök korok és földrészek szerint változtak, a szokásokkal és az életmóddal együtt. Például: a Praykódex az i. sz. 10. században már gyertyáról ír. A normannok és a vikingek ugyanebben a korban foklát és fáklyát használtak, de nem ritka náluk a nyitott csészealj alakú mécs, amelyben tüske található a kanóc felszúrására és széles rés az olaj beöntésére. Voltak nyitott serpenyő alakú lámpáik is. Ugyanekkor néhány más északi nép e korban tűzikosarat használt, faggyúval kevert forgácsszilánkkal. I. sz. 1066-ban Angliában még mindig széles körben használatos a forgácsszilánkos, szurkos kosár vagy a fémtartályban, faggyúval kevert forgácsszilánk. Norvégiában a középkor második felében főleg lapos, négyszögletes, csőrös vaslámpát használtak, amelyen füstpajzs volt. Növényi olaj égett benne. A fokla és a fáklya ebben az időben kezd hasonlítani a gyertyára. A fáklyának köte-Ég a gyertya, ég . . . A gyertya a különféle olvadó, éghető anyagokból (faggyú, viasz, sztearin, paraffin stb.) készült rúd alakú világítóeszköz, amelyben éghető bél (kanóc) van. A faggyúgyertya bele sodrott és tökéletlenül ég; a sztearin gyertyáé fonott, a bél vége égéskor lehajlik, a külső legforróbb rész felé, és így lassan elég. A gyertya szó a gyertyánfa nevével is rokonságban van. Noha e meghatározás szerint valamilyen éghető, zsírtartalmú anyagból készült világítóeszközt értünk, mégis az ősidőkben gyertyának hívták a fából készült világítóalkalmatosságot is. Legősibb megjelenési formája a sodrott nyírfakéreg. Erre utal a neolitkori (i. e. 5000-2000) cölöpépítmények korában használatos sodrott szurkos nyírfakéreg, amely az ásatások során került felszínre. Őshazája Itália volt. Innen került északra és nyugatra, innen vették át a germánok is. A német Kerze szó is a latin chartából (papirusztekercs) ered, amelyet a rómaiak kezdetben gyertyának használtak. Elődjének tekinthető a nyírfakéreg köteg vagy a kákabél csomag, amely viasszal leöntve Észak-Európában és Észak- és Közép- Ázsiában használatos. Az i. sz. 2. században a görögök már ismerték a faggyú- és viaszgyertyát, de nem terjedt el, mert igen drága volt. Eleinte csak gazdag főurak használták, vagy akik könnyebben előállíthatták: állattenyésztők, méhészek. A föníciaiak is ismerték a 32
