Laky József: A lámpa históriája (Budapest, 1988)

Bevezetés

gazdag díszítéssel. A rómaiak temetési szertartása szerint a sír melletti máglyát - amelyen elégették a halottat - az elhunyt egyik jó barátja gyújtotta meg elfordított arccal. A halott egyik ujját levágták és elégetés után azt a hamuval együtt tették urnába. Már a gazdag rómaiak (később Olaszországban is) a temetőben a kis sírkápolnában fáklyatartókat helyeztek el.

A salzburgi ásatások során kiemeltek egy megszenesedett 15 cm hosszú, 1 cm széles, 0,8 cm vastag fáklyát. Erős fénye az éjszakai sötétséget oldotta fel, temetések komor útjait világította meg a régi keresztényeknek, amikor a külvárosban gyolcsba

takart testvérük tetemét vitték utolsó útján; nyirkos várak zegzugos folyosóin lobogva kísérte az alabárdos őr lépteit; városok sáros utcáin mutatta az utat a tehetős polgárok hintóinak.

A 16. században már rendszeresen világítják vele az utcákat, de az éjszakai halászok és az utazók is szívesen használják. Rangot és módot is jelent; Róma polgármestere előtt is fáklyát vittek rangja jeléül. 'Fejlettebb formája már a lovagkorban füstöl, ahogy azt Gaston de Foix írja várának lovagtermében rendezett lakomájáról: ,,a lakoma nagy asztalát tizenkét egyenruhás inas állta körül fáklyákkal a kezükben”.

Díszes fali fáklyatartó fáklyával

(Palkó Attila: Győz a világosság)

Fáklyás udvari ünnepség, 15. sz.

(Az MTA Világítástechnikai Állomás képanyagából)

18