Laky József: A lámpa históriája (Budapest, 1988)
Bevezetés
mert azt tartották, hogy aki a más parazsát elviszi, annak szerencséjét viszi ki a házból. Ha mégis előfordult, hogy kialudt a tűz, a parazsat bögrébe, edénybe tették vagy lapátra rakva vitték egyik helyről a másikra. A tűztől annyira féltek, hogy - ha tűz volt a faluban - a koldusnak is megtiltották, hogy az egyik házsorból a szembenlevőbe átmenjen (nehogy átvigye a tüzet). A tűzhordás szokásának és tiltásának nyoma maradt meg abban a népi játékban, amelyben ezt éneklik: „Tüzet viszek, ne lássátok, ha lássátok, ne hagyjátok! Tüzet viszek, ne lássátok, ha lássátok, ne mondjátok! Tüzet viszek, nem látjátok, ha látnátok oltanátok! Lányok ég a rokolyátok, ég, ég a ruhátok!” Л tűzzel kapcsolatos tragédiák. Az ember nem ok nélkül fél a tűztől. 1810. szeptember 5-én délben a Tabánban bizonyos Gierl nevű pintérlegény gazdájának, Schuler mesternek a háza udvarán a hordókat égette ki, amikor a szikrát felkapta a szél, és a fazsindelyes ház tetejére sodorta, amely pillanatok alatt lángra lobbant. A tűz percek alatt átterjedt a szomszédos házakra, s néhány óra leforgása alatt mintegy 400 épület égett le. Megsérült többek között a Kempelen Farkas által tervezett lóval hajtott vízszivattyú is, amely a Várba nyomta fel a Duna vizét. 1526-ban Budán, ugyancsak itt 1541 - ben, majd a Vízivárosban 1723-ban volt óriási tűzvész. A hordozható fény Barlangja előtt - vihar idején a barlang mélyén - lobogott az ősember tüze. A tűztől távolodva azonban a sötét folyosók Kákabeles mécs tartóval (rushlight) (The Rushlight Club: Early Lighting) Tűzikosár (The Rushlight Club: Early Lighting) homályba vesztek, félelmetessé váltak. Ezért az ember üszkös ágat ragadott ki a tűzből, és az izzó faággal világított magának. így született meg a legősibb világítóeszköz, a fokla. Füstöl a fokla ... A fokla hasznos eszköz volt az ember kezében, és hatásos fegyver a vadállatok ellen. Később ősünk rájött arra, hogy az ágra csavart gaz, a rákent szurok, gyanta, amelyet a fenyő és nyírfa ad. jobban világít, és a tűztől távol, önállóan égve is fényt ad. A foklát - ezt a kb. fél méter hosszú, laposra hasított fenyőt vagy más husángot - kezdetben faszilánknak vagy faháncs lámpásnak nevezték. Égették kézben, szájban tartva, állványra téve vagy felfüggesztve. Az egyiptomiak is ismerték, már iparszerűen készítették; tőlük vették át a görögök. majd azoktól a rómaiak, és így terjedt el az erdők vonulatában szerte a világon. Gyakori megjelenési formája - különösen Európa északi népeinél — a viaszba tett hántolt kákaszár tartóba állítva (rushlight). A görögök is gyakorta használták a foklát — görög neve: thais —, és a szurokkal, gyantával kevert fenyőfaszilánkot, ill. nyalábot, amelyet lábas vasedényben vagy kőedényben égettek. Ha vaskosárban égették a szurkos, gyantás fakéreg husángokat, akkor tűzikosárnak (szurkoskosárnak) nevezték. A tűzikosár már alig határolható el a fáklyától és csak egy lépéssel előzi meg a gyertyát. Általában a hordozható nyílt lángú világítóeszközök között — fokla, tűzikosár, fáklya, mécs, gyertya, stb. — igen nehéz határvonalat vonni, „működési” elvük, használati formájuk annyira ötvöződik. Mind külföldön, mind hazánk területén szinte mindmáig valamilyen formában mindegyik megtalálható. Finn rokonaink a mocsarak szélén növő, kb. 20 cm átmérőjű erdei fenyő sima tör-15
