Laky József: A lámpa históriája (Budapest, 1988)
Út és a fény
Árboclámpa sokszegletű ablakkal 1880-ból (A Zsámbéki Lámpamüzeum anyagából) egy matróz feladata volt a nyílt lángú lámpák kezelése, tisztítása. Takarodó után a hajókon minden tüzet el kellett oltani, még a tiszti kabinokban is, és ezt az őrjárat vagy tűzőrség ellenőrizte a hajó egész területén. A gőzhajózás korától kezdve nem a szél járásától függött a hajók irányvonala; ezért olyan lámpákra is szükség volt, amelyek a hajóorr és a haladás iránya szerinti hajóoldalak helyzetét is jelöli, ez az ün. pozíciós lámpa. Üvege az üvegöntés technikájának fejlődése nyomán előbb sima, majd recézett. Olajjal, petróleummal, később acetilénnel különféle színekben égtek a pozíciós lámpák, veretük réz vagy kovácsoltvas. Kettő a hajó oldalához simulva csak kifelé világít, a bal oldalon piros, a jobb oldalon zöld. A pozíciós lámpa körcikk alapú hasáb, amelynek az íves oldala világít, a két egyenes oldala takarja a fényt. Háború idején fényterelővel szerelték fel. E rögzített lámpákon kívül voltak jeladó (morse) lámpák, továbbá más mozgatható lámpák a taton, a horgonyláncon és az árboc csúcsán. A kisebb halászhajók, jachtok szintén háromszínű (piros, fehér, zöld) olajlámpákat alkalmaztak, ezek voltak az optikai hatású üvegbordás ún. Kónusz fényvetős hajólámpák. A lámpákban rövid ideig használták a gyertyát és a benzint - a tűz és robbanás veszélye miatt -, de nem tudott elterjedni az acetilénlámpa és az ívfény sem. A hajók villamosításának sorát a Columbus nyitotta meg, amelyet Edison szereltetett fel 1800 villamos izzóval. Ennek ellenére az Osztrák-Magyar Monarchia tengeri hajóin még a 19. sz. végén is drótszövettel védett olajmécsek égtek; és ezek fényénél operált a hajóorvos is. Ha a műtét nem sikerült, a halott matrózt mentőcsónakba tették, és a holttest mellett hajómécsek égtek, amíg bele nem csúsztatták a hullámsírba . . . Magyarországon az árterületes, mocsaras és nem szabályozott folyókon, folyamokon csak a 19. sz. második felétől alakult ki rendszeres hajózás. A régi időkben a sekély meder, a zátonyok miatt csak nappal jártak a lóvontatású hajók és kompok. A Dunán, a Tiszán és a Balatonon a 19. sz. 70-es éveitől közlekednek hajók sötétedés után lámpával. Az árbocon, a kétoldali pozíciós helyeken, a taton a nemzetközi előírásnak megfelelő lámpák égtek. Egyedül közlekedő hajó elöl az árbocán a merülési szint felett 6 méterrel egy 225°-ra világító erős
