Laky József: A lámpa históriája (Budapest, 1988)
Fények az utcán és a munkahelyen
használtak. Az ellenség felderítésére, világításra csak később használták a tűz fényét. A világító labdákkal - világító rakéták ősével - az ellenséges hadállásokat világították be; vagy különféle harci jelzéseket (támadás, segítségkérés stb.) adtak. A nyomjelző lövedékek, foszforos nyomjelzők a célpontot jelzik. A tengeren a fémhengerben levő kalcium-karbid és foszforkalcium töltetet lőttek ki éjszaka, amely a vízzel érintkezve nagy kiterjedésű lobogó vörös fényt adott. A fényszórók eleinte a petróleumlámpával, majd villamos lámpával működtek, főleg az éjszakai légelhárításban volt jelentős szerepük. A 19. sz. végén kisebb egységek mozgásakor, hadianyag és -eszköz szállításakor sodrony fonatú gyertyalámpákkal világítottak, és ezeket használták kézjelzés céljára is. Vasúti vagonok sarkában háromoldalú gyertyalámpával világítottak. A tüzérség álcázott fényhatású fényterelő lemezekkel felszerelt lámpákat használt lövegirányzásra és egyéb célokra. Hasonló lámpákkal világítottak a második világháborúban a táborokban és a hajókon, általában 25—200 cm-es átmérővel. A fényterelő lemezek elsősorban a légi felderítés elől takarták el a fényt. A katonai célokra használt lámpák általános jellemzője, hogy a fényforrást fokozott biztonsággal védik, igen nagy a fényerejük, és fényterelővel vannak felszerelve. Katonai lámpák Balról jobbra: összecsukható gyertyalámpa 1880- ból; az Osztrák— Magyar Monarchia gyertyalámpája 1900-ból; német katonai jelzőlámpa 1938-ból (A Zsámbéki Lámpamüzeum anyagából) 96