Vadászi Erzsébet: A bútor története (Budapest, 1987)

Reneszánsz bútorművészet

117 116. Esterházy Pál nádor karosszékei; 1689 körül (Budapest, Iparművészeti Múzeum) 117. Wesselényi Ferenc ágya; magyar, XVII. század, Vöröskő, Cerveny Camen) Múzeum Erosz, Püramus és Thiszbe, a forrásnál álló Nárcisszusz alakját csak festményekből és leírá­sokból ismerhetjük, megvannak viszont a gömbbe markoló állatlábak, az akantuszindás fej- és lábtámlák, a szárnyas angyalka fejek és női büsztök a csavart oszlopokkal. Ép állapotban maradt viszont ránk a Magyar Nemzeti Múzeumban kiállított mennyezetes ágy. Az 1672-es évszámmal jelzett bútor tölgyfa kere­tének fenyőfa betétlapjain, halpikkelyes pilaszte­­rek között, lombfűrésszel kivágott diófa és jávorfa applikációkat láthatunk: virágindákat, arabeszke­­ket, rozettákat, amelyek nemcsak az ívmezőket, hanem azok közeit is kitöltik, 1667-es felvidéki kétajtós szekrényünkhöz hasonlóan. Mint említet­tük, ez az intarziát utánzó — németalföldi eredetű, és hozzánk délnémet közvetítéssel érkező — dí­szítő technika főleg Felvidéken, Észak-Magyar­­országon volt gyakori a jelzett időszakban. A többnyire Ausztriából hozzánk kerülő oszlo­pos ágyak szép példája az admonti. (Jelenleg a Nagytétényi Kastélymúzeum kiállításán.) Diófából faragott. Lábrészén dupla pilaszterek között hullámléc keretelésű füles, ill. félköríves mezőben faragott lombdísz, csigás oromzatos, már barokkba hajló fejrészén, körbe komponált kétfejű sas látható. Még megvannak az ágy sarkából kinövő vájatolt oszlopok is. Mennyezete a szuperlát szö­vetéből készülhetett, sátorformáját középre helye­zett koszorú tarthatta össze. Korszakunkban gyakran találkozunk — írott for­rásokban — bölcsőkkel is, hiszen ez a bútorműfaj régóta ismert nálunk. Szinyér várának 1559-ben kelt leltárában, ,,Gheghel deák Marhay” között egy „belczeo” is előfordul. A dunántúli városok már idézett 1660-as árszabása pedig az ágy ára mellett a bölcsőét is szabályozza; az asztalos egy „gyantázott bötsüt 1 Forintért, egy közönséges bötsüt 75 dénárért” csinálhatott, hangsúlyozván azt, hogy ,,ami pedig mesterségesebb munka, an­nak ára is többre megyen”. Ilyen mesterségesebb munka lehetett 1660— 1670 közötti felvidéki talpas bölcsőnk, amely Del­­haes István gyűjteményéből került múzeumunkba. Diófából faragott, egykor zöldre festett és aranyo­zott volt. Két hintafája már újabb kiegészítés. Felü­letén megtaláljuk a késő reneszánsz szárnyas an­gyalka fejeit, füles betétmezőbe komponált kétfejű sas figuráit, sőt a gyermeket a gonosztól óvó csilla­got is, mint bajelhárító szimbólumot. A hosszanti oldalak esztergályozott gombjaira kötözhették a pólyázószalagokat, amelyekkel a gyermeket bekö­tötték, hogy ringatás közben ki ne essék. Hogy 101

Next

/
Oldalképek
Tartalom