Tabiczky Zoltánné: A Magyar Vagon- és Gépgyár története 1. 1896-1945 (Győr, 1972)
Harmadik fejezet. A Vagongyár a húszas években. 1920-1929
tagadó 23 asztalost elbocsátotta. Erre a többi famunkás - összesen 66 — szintén sztrájkba lépett. A Győri Hírlap tudósítója szerint ugyan a többi munkás még folytatta a munkát, de hajlandók voltak ők is sztrájkba lépni. Erre azonban nem volt szükség. A gyár vezetősége visszavonta a 23 asztalos kizárását azzal az indokkal, hogy a határidő lejártáig a munka úgysem készülne el, a munkások pedig ragaszkodnak a nyolcórás munkaidőhöz.98 A Tanácsköztársaság vívmánya, a nyolcórás munkaidő tehát a Vagongyárban megmaradt, és mivel a termelés üteme sem tett szükségessé hosszabb munkaidőt, a tőkéseknek sem volt érdeke -- legalábbis egyelőre - a munkaidő meghosszabbítása mellett fellépni. Ami a munkások munkakörülményeit és szociális ellátottságát illeti, a Vagongyár a legkisebb segítőkészséget sem mutatta: A festőmunkások 1920. október 14-i taggyűlésén ,,a megjelentek, akik mint festők, mind a Vagongyárban és rendszeresen mérges anyagokkal dolgoznak és ott mosdójuk sincs - kérték, hogy a rendőrhatóság, a munkások egészségének megvédése, de közegészségügyi szempontból is, hivatalosan hívja fel a gyár igazgatójának figyelmét, miszerint a festő munkások részére mosdó-helyet és szereket bocsásson azonnal rendelkezésre . . A festőmunkások problémájával a rendőrség mint I. fokú iparhatóság foglalkozott. Ez a rendszer a munkások számára nem sok jót hozott. 1920 márciusában egy keresztényszocialista képviselő parlamenti interpellációjában mint példát elmondta, hogy Hatvanban, a hatvani Deutsch-féle palagyárban a munkások kérték, hogy órabérüket 3 koronáról 4 koronára emeljék fel. Erre a válasz az volt, hogy 15 munkást elbocsátottak, és a kérdés meg volt oldva. ,,Ha mi ilyen szociálpolitikát akarunk csinálni — mondta a képviselő —, ha a jövőben is a Belügyminisztérium fogja a munkáskérdéseket megoldani, akkor a kommunizmusnak nyitunk utat..."100 Az egyre gyorsabb ütemű pénzromlás rendkívül megnehezítette a munkásság helyzetét. Az inflációs időszakban a gyorsan emelkedő árak állandóan messze maguk mögött hagyták a lassan, csak nehéz küzdelmek árán emelt béreket. Nem voltak ritkák az olyan esetek, amikor a hónap egyik napján a bérek még a létfenntartási költségek kétharmadát fedezték, a másik napon viszont már a létfenntartási költségek egyharmadának fedezésére sem voltak elegendők. A sztrájkok segítségével, amennyiben a sztrájk egyáltalán sikerrel 99 járt, az áremeléseknek csak egy részét tudták ellensúlyozni. Az inflációs időszak terheinek nagy részét így általában a bérből és fizetésből élők, elsősorban pedig a nagyipari munkásság viselték. Kisebb bérmozgalmak a Vagongyárban már 1921-ben voltak.101 Az első nagy sztrájk 1922. július 15-én kezdődött, amikor a Vagongyár összes munkása, mintegy 1700 ember abbahagyta a munkát. A bérmozgalom oka az volt, hogy a GYOSZ vidékre más órabérpótlékot állapított meg, mint Budapestre azzal a megokolással, hogy vidéken olcsóbb a megélhetés. A Vagongyár munkásai arra hivatkoztak, hogy Győrött legalább olyan nagy a drágaság, mint Budapesten, ezért a budapesti munkabérek megállapítását kérték.10- A sztrájk 1922. július 25-én eredményesen végződött. A munkások megkapták a kívánt órabérpótlékot. A Vagongyár vezetősége ígéretet tett, hogy a szakmunkásoknak óránként 20 K, betanított gépmunkásoknak 17,50 K, gépmunkásoknak 15 K, napszámosoknak 12,50 K, női munkásoknak 10 K, ifjúmunkásoknak és munkásnőknek 5 K, tanoncoknak 2,50 К bérpótlékot fizet.103 A fokozódó infláció miatt a bérharc eredményei azonban hamarosan semmivé válnak. 1922 őszén 4 hét alatt az élelmiszerek árai Győrött 50-80 százalékkal emelkedtek. A győri piacon maximálták ugyan a zöldség, a kisebb élelmicikk és a gyümölcs árát, de nem merték maximálni a zsírt és a búzát.104 A Vagongyár munkásainak állandó és következetes kívánsága, elérni a budapesti vasipari munkások keresetét, ez azonban csak ritkán és csak szívós küzdelem árán sikerül. A vas- és fémmunkások 1922. november 13-i taggyűlésén is kifogásolták, hogy a bérezés kérdésében a Vagongyár rosszindulatúan jár el. „Hoffmann igazgató Győrben megteheti, most itt csak a Vagongyárban van vasmunka, konkurrencia tehát nincs. A gyár hetenként 48 000 koronát vont el a munkásoktól, tehát a 25 százalékot játszva megadhatja, mert így is a győri munkás átlagos órabére 101 korona, Budapesten pedig 135 korona. Kifogásolják, hogy Győrött nincsenek olyan szakmunkások, mint Budapesten, de ez valótlan, a munkások kétharmad része már 10-12 éve a gyárban dolgozik.”105 A győri famunkások 1922 szeptemberében megtartott rendkívüli közgyűlésén előadták, hogy a munkásság keresete egyre inkább elmarad az „életszükséglettől", ami alatt a létminimumot értették. „Míg 1914-ben a kereset 2 koronával maradt egy 5 tagú család életszükséglete alatt, ezen hiány 1915-ben már 12 korona volt, jelenleg pe-
