Horváth Árpád: Korok, gépek, feltalálók (Budapest, 1966)
Az antik világ - Róma
Az ókorban a szállítás roppant költséges volt, azért az építkezések során amit csak lehetett, a helyszínen készítettekéi. Azépító'anyagokkal is takarékoskodtak, hogy ne kelljen messzire szállítani, ezért könnyítettek a boltozatokon, támfalakon. A boltozatok megeró'sítésére például vaskapcsokat építettek be, ezzel nemcsak a boltozat vált könnyebbé, hanem a költséges aládúcolást is egyszerűsíteni lehetett. Hidak alapozásául az ún. „szekrényalapozást” alkalmazták. Tölgyfából kettó'sfalú szekrényeket ácsoltak és láncokkal leeresztették a víz fenekére. Rögzítés után a két fal közét döngölt krétaporral, agyaggal, kó'vel stb. megtöltötték, a szekrény belsejéből pedig csigakerekes vízemelőkkel, vagy puttonyokkal kiemelték a vizet, s a szekrény védelme alatt kiásták az alapokat. A megfelelő mélység elérése után a szekrény belsejét puzzolánnal (vulkáni hamu), habarcsba rakott kövekkel szorosan kitöltötték. A rómaiak nem szerettek lovagolni, de futáraik lovon jártak. Háborúban a gyalogos harcmodort kedvelték, s csak a tisztek lovagoltak. Lovasságukat inkább a „barbárok” fiaiból toborozták. Lovaikat patkolták, egész patkógyártó üzemeket rendeztek be. A patkót „hyppo sandal”-nak, lópapucsnak nevezték. Ismerünk ilyen lópatkót. Két oldalán négy-négy szeg számára van lyuk, a mai lópatkón hét ilyen lyuk van, négy az egyik, három a másik oldalon. Az ősi patkón elöl felhajló perem véd a kopás ellen; súlya 443 gramm — jó nehéz —, és mesterjegy is látható rajta. Az országutakon kocsikon közlekedtek. Tágas, nagy, kényelmes, párnázott kocsijaik voltak, de rugózatlanok, így a rajtuk való utazás még a sima kőutakon sem lehetett nagyon kényelmes. Az utazás nem volt mindig biztonságos. Számos síremlék jelzi a római utak mentén lezajlott rablótámadások helyét. Aki tehette, nagyobb úr mellé csatlakozott, mert a nagyurak katonai kísérettel utaztak. A kengyelt nem ismerték. A római útépítőknél mintául szolgáló nagyszabású utakat először a perzsák építették. Susából a birodalom fővárosába, Sardisba és Ephezoszba vezetett a fő közlekedési vonal. A 2600 kilométeres úton a futár 9 nap alatt vágtázott végig. A Babilon és Susa közötti 150 kilométert a posta másfél nap alatt tette meg. Ezen az úton már teherhodó kocsik is közlekedtek. A rómaiak ismerték a taxamétert. A kocsikerék forgásakor bizonyos fordulatszám után bronzgolyó hullott dobozba. A golyók összeszámlálásával állapították meg a bérkocsik díját. Épített országutakon a hivatalos úttérképek segítségével és mérföldkövek leolvasásával számították a megtett utat. A sokféle érdekes műszaki munka közül, amit a rómaiak végeztek, egyik legfigyelemreméltóbb az Albanói-tó vizének a levezetése. Az Albanói-tó régi tűzhányó kráterében keletkezett, s minthogy lefolyása nem volt, a környéket időnként elöntötte. A tavat 1200 méter hosszú alagúton vezették le. Lehetséges, hogy a görög szamoszi alagutat vették példának. Az első században Claudius császár parancsára a Fucini-tó vizét vezették le, s ez a mű egészen az V. századig épségben megmaradt. Ekkor — a tisztogatás hiánya miatt — eldugult, a tó ismét felduzzadt, s nagy termőterületeket borított el vízzel. A múlt században a művet feltárták, s bányamérnökök megállapították, 5 67
