Horváth Árpád: Korok, gépek, feltalálók (Budapest, 1966)
Megjelennek a fémek
Ilyen helyeken sárszánkót használnak ma is. Szerkezete semmiben sem különbözik a kőkori ember szánkójáétól. A történelem előtti korok embere saját maga taposott ösvényt, vagy az állatok által tört utakat használta. A kő, só, vas, bronz szállítása során valóságos kereskedelmi útvonalak alakultak ki. A történészek úgy vélik, hogy a híres római utak régi, kőkori, vaskori ösvények nyomán épültek. Julius Caesar gyors előnyomulása hódító hadjáratai során azzal is magyarázható, hogy légiói nem terepen, hanem épített utakon vonultak. Málta szigetén egy ősi útvonal nyomai ma is láthatók. Kemény s sziklába vágott keréknyomok ezek. Nem valószínű, hogy véséssel mélyített csapások volnának, hiszen a kivágott keréknyomban nehezebb haladni, mint a sima terepen. Kétségtelen, hogy ezeken az utakon kerekes járművek vonultak. A kocsikerék, ha gyakran ugyanazon a nyomon halad, mély bevágást tud kikoptatni. Repülőgépről készült fényképfelvételek mutatják például az amerikai nyugat felé vándorlás nyomait: ugyanazon irányban száz és száz karaván haladt a „vadnyugat” felé, s a vasalt, nehéz kocsikerekek mély bevágást koptattak, és nyomuk felülről jól látható. A szárazföldi közlekedés legnagyobb találmánya kétségen kívül a kerék volt. Az ősi kocsikereket a művészek laposan kifűrészelt falemeznek ábrázolják. Tehát a régi bognárok fatörzsből, akár a szalámiból egy szeletet levágtak. Sokkal valószínűbb, hogy a lefektetett fatörzset, vagy dorongot használták először nagy terhek görgetésére. Élesen, szépen kereket — korongot — kivágni fából csak egészen jó acélfűrészszel lehet. Kőkori, bronzkori, vagy akár korai vaskori szerszámokkal, kezdetleges fűrészekkel semmi esetre sem lehetne ily módon kereket készíteni. A kereket hasított fából alakították ki. A mezopotámiai Susából i. e. 2500-ból egy 75 centiméter átmérőjű kerék maradt ránk. Ez a kerék azonban több darabból készült. Peremén rézsin futott végig. Kish és Ur ásatásai során i. e. 2750-ből és 2500-ból került elő kerék. Az egyiptomiak i. e. 1350-ben kitűnő bognármunkával összecsapolt — faékekkel összeszorított — kerékagyat tudtak készíteni, a kerékgyártás náluk már ipar volt. A kerék körül sok mendemonda keletkezett. Minthogy alakja a Nap misztikus jeléhez hasonlít, a kutatók úgy vélték, szent eszköznek számított, azért az ókori építkezések során nem használták. Ezzel szemben azt kell mondanunk, hogy többszáz tonnás terheket tengelyen, keréken mozgatni valóban nehéz; olyan kereket, amely össze nem roskadt ilyen teher alatt, az ókori bognárok nem tudtak készíteni. Görgőket, csúszópályákat már inkább készítettek teherszállítás megkönnyítésére. Kerekes harci kocsik azonban az ókorban már ismeretesek voltak. A bronzkorból is maradt a kerékről emlék. Egy svédországi lelet (Kivikből) kerekes jármű emlékét őrzi. A vízi szállítás legrégibb eszköze a tutaj, illetve a vízre dobott, majd összetákolt, fatörzsekből készült jármű volt. Tengerjáróképességét a paciíikumban élő indiánusok tutajai és századunk több merész expedíciója bebizonyította. A nyírfakéregből összefűzött indián kenu, majd a tűzzel kivájt fatörzsből készített csónak és az eszkimók bőrkajakja azért érdekes, mert a legrégibb kort idézi, 34
