Horváth Árpád: Korok, gépek, feltalálók (Budapest, 1966)
Megjelennek a fémek
műhely életének. Az érdekes műhely és anyagraktár ma a Magyar Nemzeti Múzeumban látható. Nyugati határaink közelében jelentős antimon-előfordulások is voltak; a bronzkori fémművesek ezt keverték a megolvadt fémbe, amitől a bronz keménnyé, éltartóvá lett. Az antimon lelőhelyet földsáncok védték — maradványai ma is láthatók —, mert a régi kohászoknak védeni kellett otthonukat, műhelyüket, bányájukat a bronzra éhes támadókedvű idegenek ellen. Az Alpok keleti nyúlványainak vidékén, ahova Yelemszentvid is tartozik, a régészek szerint i. e. 1700-ban (Egyiptomban a hikszoszok kora) kezdődött a bronz feldolgozása. Megbízható becslések szerint i. e. 1300—1800 között közel húszezer tonna rezet termeltek ki. A tudomány máig sem tisztázta, a rezet, bronzot, vagy a vasat ismerték-e meg előbb? Bizonyos: a termésréz könnyen felismerhető, alakítható, az sem kétséges, hogy a vas előállítása ősi körülmények között a réznél sokkal nehezebb, mégis az időbeli elsőbbség körül sok vita folyt. A réz inkább megmarad, a vas teljesen „korrodál”, elpusztul, „megeszi a rozsda”, eltűnik a szem elől. Ezért nem ismerünk ősi vasleleteket. A réznek zöld foltként legalább a nyoma megmaradt, a bronz pedig oly jól ellenáll a korróziónak, hogy vegyipari gépek, tengervízben forgó hajócsavarok stb. készülnek belőle. Ennek a jó tulajdonságának köszönhető a régi bronzleletek nagy száma. Legvalószínűbbnek kell tartanunk, hogy a lakott föld egyik helyén a vasat, másutt a rezet ismerték előbb. A réz, bronz, vas megjelenésével két nagyszabású emberi termelőmunka alakult ki, a bányászat és kohászat. Nincs nagyszerűbb regény, mint a bányászat és kohászat története. Nagy irodalma van, gyönyörű múzeumok mutatják be (nálunk Sopronban a bányászati, Diósgyőrött a kohászati múzeum van), s tiszteletre méltó hagyományok veszik körül ezt a két ősi és elragadóan érdekes mesterséget. A bronzkor embere szükségképpen megismerkedett az ónnal is. Az ón rézzel ötvözve könnyen önthető, finom bronzot ad. Legrégibb ismert lelőhelye a Brit szigeteken levő Cornwall, ahol ismeretlen régi idők óta bányásszák és kohósítják. Innét karavánok vitték Franciaországon, a Rajna völgyén át Marseilles-be (Massilia görög gyarmat), ahonnét hajón szállították Görögországba. Pütheász massiliai görög felfedező utazó nyugat-európai útja során „megnyitotta” a tengeri utat Cornwall felé. Nem lehetett könnyű a föníciai kalózoktól hemzsegő vizeken utazni, de az ón olyan értékes termék volt, hogy megérte a költséget és kockázatot. A régészet korai, közép- és újkori bronzkorszakról tud. Egyes kultúrtörténészek a korai bronzkorszakot az „öntés és kalapálás” korszakának nevezik. Ekkor találták fel ismeretlen művészek az öntés technikáját. Ennek a kornak öntőtechnikáját érdekesen mutatja be Biringuccio 1540-ben megjelent művében. Vesszőből font, agyaggal vastagon bélelt kosár belsejét egymásra rétegezett faszén és ércdarabokkal töltötték meg. Felül meggyújtották és erősen fújtatták. A megömlött fém oldalt kiömlött. Ilyen „medencés” olvasztóval dolgoztak a régi harangöntők is. Hasonlóképpen dolgoztak a kínai kohászok is. Munkájukat egy 1726-ban megjelent kínai könyv illusztrációján láthatjuk. Időszámításunk előtt 3500 évvel a sumérok (Dél-Mezopotámia) ismerték a 24
