Horváth Árpád: Korok, gépek, feltalálók (Budapest, 1966)
A villamossság korai évtizedei
karolják fel a tárgyat, kik minden önállóság nélkül, másoktól alkotott módszerek után indulnak, és a rendelkezésre álló eszközök arányában csak kevésbé lényeges eredményeket tudnak felmutatni. Ha a tudomány tág mezején, történetének bármely szakában körültekintünk, azt látjuk, hogy mindig csak néhány pontján van meg az eredeti gondolkodás tevékenysége, ellenben számtalan más ponton oly munkát visznek véghez, mely hasznos ugyan, de a tudomány eszmekincsét egy szemernyivel sem gazdagítja.” E nagyon bölcs megjegyzést kiegészítjük azzal, hogy „a ma fizikája a holnap technikája”, amit tehát a fizikusok ma felfedeznek, a technikában holnap felhasználásra kerül. A technikai fejló'dés azután a már megismert jelenségek, törvények alapján továbbmegy. Az elektromosság fejlődésében merész újítások, nagyszerű találmányok jelentek meg, majd lassúbb haladás után a fejlődés éppen a mi korunkban óriási erővel nekilendült. A régi görögök jól ismerték a borostyánkövet, görögül elektronnak nevezték. Tudták, hogy megdörzsölve a tollpihéket magához rántja. A milétosi Thalész (i. e. 640—547) jól ismerte e jelenséget, de nem gondolta, hogy a mennydörgést okozó villám és a borostyánkő tulajdonsága között összefüggés lehetséges. Azt is tudták, hogy viharos éjszakákon a hajók árbocán fénypamat látszik, mit később Szent Elmo tüzének neveztek el, s erről sem gondolták, hogy „elektromos” jelenség. A mágneskövet is jól ismerték. Úgy gondolják, Thalész tanulmányozta először, s Platón már tudta, hogy nem lehet elszigetelni. Hiába csomagolták kendőkbe, a mágnesvaskő a szöveten keresztül is vonzotta a vasat... Tengerészmesék szóltak rejtélyes északi mágneshegyről, amit a hajóknak el kell kerülni, ha nem akarják, hogy kihúzza a szegeket a hajótestből. A mágnes szóról azt tartják, hogy egy Magnes nevű pásztor neve volt, aki vasaltvégű botjával és szegeit lábbelijével odatapadt a mágnesvaskőhöz. Lucretius (i. e. 98—53) szerint az aranyra azért nem hat a mágnes, mert nehézsége tunyává teszi, a fát pedig azért nem vonzza, mert lyukacsos és a „mágneses áram” keresztülhatol rajta. Az ókorban fantasztikus technikai elképzelések születtek a mágnesség alkalmazásáról. Plinius római író meséli, hogy Ptolemaiosz Philadelphosz egyiptomi király nagy templomot szándékozott építtetni, amelynek tetejét mágnesvaskőből kellett volna összerakni, hogy a templom belsejében feleségének, Arsinoénak vasból való szobra a levegőben lebegve maradjon. Mohamed koporsója is Medinában — a monda szerint — a levegőben lebeg (lebegő mágnest csak a legújabb korban tudtak készíteni). A mágnestű tanulmányozása során Georg Hartmann a XVE században észrevette, hogy a vízszintes tengelyű mágnestű nem függőlegesen áll be, hanem eltér attól (az eltérést 9 foknak találta). 1576-ban az angol Norman 71 fokot és 50 perc lehajlást mért. О úgy gondolta, a mágnestű a Föld belsejében levő mágneses tömeg felé mutat. William Gilbert (1544—1603) a Földet nagy mágnesnek tartotta, úgy gondolta, hogy a földrajzi (Sarkcsillag által kijelölt) északi sark és a mágneses észak egybeesik. Az ettől való eltérést Kolumbus fedezte fel. 252