Pető Gábor Pál (szerk.): Tudományos breviárium (Budapest, 1971)
Febuár
Február 16 A csodálatos foszfor . * . . , .... A „történelem előtti” időkben még csak néhány kémiai elemet ismertek: az aranyat, ezüstöt, vasat, rezet, ólmot, ónt. Ezeknek minden nyelvben más nevük van. A kémia tudománya által megismert elemek neve viszont majdnem minden nyelvben hasonló: cink, arzén, foszfor . . . Közel száz van ilyen, azonban kevésnek a felfedezése keltett akkora szenzációt, mint a foszforé. Európa-szerte beszéltek róla, királyi udvarokban mutatták be ezt a csodálatos, világító anyagot. Betegség gyógyítására használták az orvosok, díszruhákat akartak vele díszíteni szabók, az építészek abban reménykedtek, hogy lakások világítására fogják hasznosítani. Sokan állították, hogy ők fedezték fel, de nyomon követve e felfedezőket, mindig Hamburgba érkezünk, egy Hennig Brand nevű patikushoz és alkimistához, aki, miközben a „bölcsek kövét” kereste, kísérletezése során állítólag 1669. február 16-án nyerte a foszfort homokkal összekevert vizelet desztillációjából. Brandról magáról nem sokat tudunk. Állandó pénzzavarban szenvedő, pazarló ember volt. Leibniz szerint : „Brandtól nem lehet köszönetét várni. Ha anynyi pénzt adnak neki, amennyi tíz másnak elegendő, az is kevés neki, mind elkölti, és jajgat hozzá. Nem érdemli meg, hogy törődjenek vele.” Az igazság azonban az, hogy Leibniz csapta be Brandot. S mások is, akiknek a csodálatos, világító anyag titkát el akarta adni. Leibniz megbízója, a hannoveri herceg úgy fellelkesült, hogy egész hadseregét befogta a szükséges nyersanyag „gyártására”. Ezt Brand feldolgozta számára, s aztán keservesen panaszkodott, hogy a herceg nem fizette ki a munka megbeszélt árát. Brand végül Leibniz támogatásával a Holland-Indiai Társaságnál vállalt állást, elhajózott, s nem tudjuk, mi lett vele. Igaz, közben kiderült, hogy a foszfor semmire sem jó — legalábbis az akkori nagy tervek közül. A szenzáció lassan elült. Sz. F
