Pető Gábor Pál (szerk.): Tudományos breviárium (Budapest, 1971)
Szeptember
Szeptember 17 Fényes üstökös tűnt fel az égen 1607. szeptember 17-én. Akkor még senki sem tudta, honnan jönnek, milyen pályán járnak ezek a félelmetes alakú és néha igen fényes égi vándorok. Nem tudta ezt még a nagy csillagász, Kepler sem, aki pedig sokat foglalkozott ezzel az üstökössel, amely néhány heti tündöklés után egyre halványodva letűnt az égről. Nem kevésbé volt feltűnő az a másik üstökös sem, mely 1682-ben jelent meg az égbolton. Ezt egy másik kitűnő csillagász, Edmund Halley (1. október 29-i cikkünket — A szerk.) kísérte figyelemmel. Az adatokból kiszámította az üstökös pályáját is, és kimutatta, hogy az zárt görbe, ellipszis. Az ilyen pályán haladó égitestet azonban minden keringése alkalmával újra és újra látni kell a Földről! A régebbi megfigyelési adatokból kiszámította az 1607-es üstökös pályáját is, és meglepetésére a két pálya olyan hasonlónak adódott, hogy feltételezte: az 1607-es és az 1682-es üstökös ugyanannak a 75—76 év keringési idejű üstökösnek két feltűnése. Kijelentette, hogy 1758 végén vagy 1759 elején ismét látható lesz. Tudta, hogy már nem éri meg ezt az időt — 102 éves lett volna akkor —, de biztos volt számításaiban. Halley halála után Clairaut francia matematikus formulákba szedte az üstököspálya előre számított elemeit, és ennek alapján Lalande (1. július 11-nél — A szerk.) és Hortense Lepaute asszony kiszámolta a most már Halley-ről elnevezett üstökös pályáját, figyelembe véve az összes bolygó zavaró hatását. Eredményül azt kapták, hogy az üstökös 1759 áprilisában kerül napközeibe. Európa-szerte nagy érdeklődéssel várták e „tudományos jövendölés” bekövetkeztét. És 1758. december 25-én egy német földműves-amatőrcsillagász megpillantotta az üstököst, mely 1759. március 12-én, tehát alig egy hónappal a megadott időpont előtt ment át a napközelségi ponton. Ez volt az első látványos igazolása a Newton-féle gravitációelméletnek. A Halley-üstököst legközelebb 1986-ban látjuk viszont. P. T. A.
