Pető Gábor Pál (szerk.): Tudományos breviárium (Budapest, 1971)
Április
Április 24 Megoldódik az X-sugarak rejtélye Röntgen 1895-ben fedezte fel az „X-sugarakat” (1. november 8-i cikkünket — A szerk.), amelyeknek tulajdonságait hamarosan sikerült kinyomozni. Szinte „csak” egyetlen kérdés maradt nyitva: vajon miféle sugarak a röntgensugarak, korpuszkulárisak-e vagy hullámtermészetűek. Ennek a tudományos szempontból igen fontos kérdésnek a megválaszolására több mint másfél évtizedet kellett várni. A fizikusok többsége a hullámtermészet mellett foglalt állást, ezt azonban nem tudták bizonyítani, mert nagy erőfeszítéseik ellenére sem sikerült a röntgensugarakkal interferencia-jelenségeket előállítani. Max von Laue német fizikusnak támadt az a gondolata, hogy a sikertelenség oka az interferenciarácsok durva méreteiben keresendő, ugyanis, ha a röntgensugár hullámtermészetű, mutatnia kell az interferencia jelenségét. Feltételezte azonban, hogy a röntgensugár hullámhossza olyan kicsi, hogy a mechanikusan készített optikai rácsok méretei ahhoz képest túl nagyok, így nem lehet észrevehető röntgeninterferenciát előidézni. Ezért javasolta, hogy kristályok rendkívül finom térrácsaival próbáljanak kísérletezni. Javaslatára két fizikus, Friedrich és Knipping elvégezte a kísérletet: rézszulfát kristályon röntgensugár-nyalábot bocsátottak át, és csodálatos interferenciaképet kaptak. Max von Laue Ritka eset, hogy egyetlen kísérlet ilyen határozottan bizonyítson egyszerre két dolgot is: egyrészt azt, hogy a röntgensugár hullámtermészetű, másrészt, hogy a kristályok térrácsos felépítése nem csupán elképzelés, hanem valóság. Néhány éven belül matematikai eljárásokat dolgoztak ki, amelyekkel a röntgen-interferenciakép szerkezetéből ki tudták számítani a kristályrács építőköveinek térbeli elrendeződését. A röntgen-interferencia azt is igazolta, hogy a kristályos szerkezet nem kivétel, hanem a legtöbb szilárd anyagnak ez a rendszeres megjelenési formája. Laue, akinek mindezt köszönhetjük, 1879-ben született a Koblenz melletti Pfaffendorfban. Apja porosz katonai tisztviselő volt, ezért sokfelé megfordultak. Strasbourgban kezdte egyetemi tanulmányait, majd Göttingában, Münchenben, Berlinben folytatta. 1903- ban doktorált, 1906-tól Max Planck mellett volt magántanár. Müncheni, zürichi, Frankfurt am Main-i professzorsága után 1919-től a berlini Elméleti Fizikai Intézet igazgatója volt. 1914-ben fizikai Nobel-díjjal tüntették ki. Mondják, hogy a nagy sebesség volt szenvedélye. Autóbaleset vetett véget életének 1960. április 24-én. 8. O.
