Bogdán István: A magyarországi papíripar története 1530-1900 - A magyar könyv (Budapest, 1963)
II. A magyarországi papírkészítés. 1530-1840
történethez is adalékot szolgáltat. A vízjelkutatás azonban csak egy része a papírtörténetnek. Ez utóbbi már nemcsak az előbb említett tudományokat segítheti egyéb feltárt adataival, hanem egészével a technikatörténetet is. E kultúra és technika történeti szerepe miatt lett a papírtörténet történeti segédtudomány is. Még megemlítendő, hogy a vízjel önmagában mint figura, művészettörténeti értékű is. Részben hasonló a kovácsok, ötvösök, pecsétnyomókészítők termékeihez. Mint rajz, a gyermekes elképzelés mesevilágától a díszműveken át a realista művészetig ábrázolhat, és mindenkor tükrözi az ezzel foglalkozók — papír- és merítőszitakészítők — művészi hajlamait, elképzeléseit, kifejezőképességeit, valamint a kor társadalmát, amelyben létrejött. Az ember használati tárgyait, eszközeit ábrázoló figuráival pedig esetlegesen kiegészítheti a múzeumok anyagát, és e vonatkozásban a néprajz, viselettörténet stb. is kamatoztathatja a vízjel-gyűjtemény hasznát. A vízjelkutatás hazai gyakorlatát inkább papíradatkutatásnak nevezhetnénk. Gyűjtését az 1530 előtti oklevelek feldolgozásával kezdte el. A következő adatokat veszi fel minden iratról. A felhasználás adatai: kibocsátó, kelet, lelőhely, iratfajta. A papír adatai: 1. anyag: nyers- és segédanyag, rost, átnézet, felület, szín, rugalmasság, 2. mértékek: méret, vastagság, súly, név (alak, fajta, minőség). A bordázat és szita adatai: 1. bordázat: merevítő és borda állása és méretei, 2. szita: szitaoldal, szitapár. A vízjel: huzalátmérő, lekötőhuzal, vízjel állás (normál, változó), helye, rajza (átvilágítással pauszon, majd filmen), típusa, esetleges kiadása. A papírmalom: meghatározása. Yízjelkutatásunk a hazai papírtörténet korszakaihoz igazodik Az első korszak 1530-ig, a hazai papírkészítés megindulásáig terjed. A vízjelgyűjtés szempontjából ez a legfontosabb, mert ezen „őstörténetnek” forrása kizárólag a papír, mint tárgy és termék. Más úton nem ismerhetjük meg. (Ez az anyag csak az Országos Levéltár állományában kb. 80—90 000 db papíroklevél.) A második korszak 1530-tól 1840-ig, vagyis a papírmalmok papírgyárakká való átállásának kezdetéig terjed. E korszakban már nemcsak a termék a forrás, hanem a felhasznált papír, az irat is, és a forrásanyag egyre bővül. A vízjelkutatást már korlátozni kell: részint a hazai malmok termékeire, részint a vízjel-technika általános fejlődésének emlékeire. Rendszeres vízjelgyűjtést már nem lehet végezni. 272
