Bogdán István: A magyarországi papíripar története 1530-1900 - A magyar könyv (Budapest, 1963)
II. A magyarországi papírkészítés. 1530-1840
val (esetleg a tulajdonos címerével) megnevezi a malmot. A mellékjel többnyire a jobb konc közepén helyezkedik el, és vagy a papírkészítőt nevezi meg annak monogramjával, vagy a papírfajtát, alakot) rendszerint eddigelé kialakult nemzetközileg egységes jellel (mint pl. a lovas postás kürttel, majd csak a postakört a postapapír számára), vagy — és ritkábban — római számmal. A 18. században bőbeszédűbb lesz a vízjel. A malom vízjele alá kerül a papírkészítő monogramja mint főjel, a mellékjel pedig a papírfajta jelölése lesz. A század közepén a papírkészítő kiírja már a vezetéknevét és a papír elnevezését is. Gyakran csak ez a kettő lesz a vízjel. A malom jele elmaradt, ezt a papírkészítő neve fejezi ki. A 19. század elején a malom nevét is kiírják, a fő- vagy mellékjelnél megjelenik a készítés évszáma és a sarokjel a papírfajta (alak) megnevezésére. De már nem szimbólum, nem is megnevezés, hanem csak egy szám, rendszerint sorszám, amelyet az általános gyakorlat alakított ki egyértelműleg. Az elmondottak természetesen csak általában érvényesek. Malmonként, papírkészítőnként egyéniesedik a stílus, másként „fogalmaznak”, és előfordul az is, hogy a 19. század elején a 16. század formanyelvén közli a vízjel a mondanivalót. E fejlődést röviden úgy összegezhetnénk, hogy a mindent kifejező jelképet a társadalom differenciálódásának megfelelően, felváltja a vízjeltárgy részfogalmainak külön-külön megnevezése, afigurális elem inkább csak díszévé válik, a papír lényeges adatait betűvel és számmal közli a vízjel. A vízjel fejlődéstörténetének befejezéseként csak azt kell még megemlíteni, hogy a vízjel nem volt védjegy. Kezdetben a jobb papírét utánozták is, úgy hogy a 14. században rendelettel kísérelték ezt megakadályozni, de a malmok sokasodásával megszűnt a vízjel utánzása, minden papírkészítő saját vízjel kialakítására törekedett. A későbbiekben már csak véletlenül fordul elő a vízjel utánzása. Tudtunkkal egy ilyen eset történt nálunk is 1832-ben. A szeleci papírkészítő, Mihály Emánuel, ugyanolyan vízjelet használt jó papírjánál, mint a csehországbeli kottenschlossi papírkészítő, Fürtsch János György a kancelláriai papírjánál: a magyar címert és a liliomot. Fürtsch tiltakozott ez ellen a bécsi udvarnál. A helytartótanács kivizsgálta az ügyet. A szeleci papírkészítő közölte, hogy nem volt szándékában az utánzás, megígérte, hogy másikat fog használni, és feltette a kérdést: „Milyen jogon használja Fürtsch a magyar címert vízjelnek?” Meg is tiltották Fürtschnek. így mindketten másik vízjelet készíthettek.620 269
