Bogdán István: A magyarországi papíripar története 1530-1900 - A magyar könyv (Budapest, 1963)
II. A magyarországi papírkészítés. 1530-1840
gazda is akad közöttük,511 akik a szomszédos megyékből is összeszedték a rongyot és behordták a malomba. A malommal kereskedelmi kapcsolatuk volt, akkor is, ha egy-egy malomhoz elszerződtek megbízóleveles állandó gyűjtőnek (1. 57. á.). A mennyiségi igény növekedésével e foglalkozás azután rendszeres lesz. A 18. század végén már önálló rongykereskedők látják el a malmokat, s már Ausztriába, sőt külföldre is szállítanak. A 19. század elején már a nagykereskedők is bekapcsolódnak a rongygyűjtésbe — mintegy mellékfoglalkozásként —, és megbízottakkal gyűjtetik össze a rongyot. A rongyszedő házaló kereskedő volt, aki rendszerint csereáruval dolgozott. Kisebbje gyalog járt, nagyobbja szekéren. Amikor a foglalkozás önállósul, és már nagy területeket bejár, a parasztság általában felhagy vele, és e lenézett kenyérkeresettel mások kezdenek foglalkozni. A 19. század elején többnyire már nem parasztok a rongyszedők.512 A 19. század elején a rongygyűjtésnek még egy másik módja is kialakult. A megyének hivatalos működéséhez alig volt irodaszer ellátmánya, az írásbeli munka pedig jelentősen megszaporodott. A „tisztek a magokéból ... a subalternusok [beosztottak], a kinek fizetése nagyon csekély”, ebből a kevésből vásárolják a szükséges papírt.513 Ezért a megye az „adózó néptől” ingyen szedte a rongyot, illetve gyűjtötte össze és szállíttatta be a megyeházához, onnan pedig a közeli papírmalomba becserélni papírra. E visszaélést, vagyis az ingyen szedést és fuvarozást Erdélyben 1807-ben megtiltották.514 Az ellátmány azonban nem emelkedett, az írni való ellenben tovább sokasodott. így 1825-ben megengedték, hogy a „megye szükségére megkívántató papíros megszerzése végett lehessen a lakótól minden erőltetés nélkül önként adandó rongyokat a megyében felszedni és papírosért becserélni.”515 Hogy aztán az „erőltetés nélkül önként adandó” kifejezést a megye hogyan értelmezte, az az ő dolga volt. Ez természetesen nem jelentette a rongyszedés egyedárusítását. Az adózó nép tudta, hogy ezzel az „önkéntességgel” mit tegyen. Nem volt rongya, mert már korábban eladta a rongyszedőnek, persze pénzért, vagy csereértékért. A megye megbízottja hiába járt utána. Bár igaz, hogy a megyének a begyűjthető mennyiséghez viszonyítva, kevés rongyra volt szüksége. Arról sincs szó, hogy önkormányzataink a rongyszedést területükön bérbe adták volna. Pedig Koppy István, a szinyei papírmalom bérlője 1839-ben rémhírt hallott, hogy a sárospataki, a liszkai és a keresztúri uradalmak, valamint Miskolc város megcselekedte volna ezt, és ennek megtiltását kéri a helytartótanácstól, mert „ezen egyedáruság azon gyárakra nézve, mellyek más megyében fekszenek annál érzékenyebb, minthogy a rongy kereskedők ezekben össze lódulván, a kebelbeli gyárok 234
