Bogdán István: A magyarországi papíripar története 1530-1900 - A magyar könyv (Budapest, 1963)

II. A magyarországi papírkészítés. 1530-1840

Még egy vándorló legény is, akár indokolatlanul is mocskolhatta, illetve bojkottáltathatta (schelten) a mestert, így másik legényt nem kaphatott. Még rosszabb következményekkel járt az, ha megidézte (citieren) a legényekből és mesterekből álló titkos törvényszékükre, mert — a legények lévén többségben — jelentős bírságot is róhattak még a mester nyakába. Ha a legény kimondotta ezt a szót, hogy kontár, a mester nem tehetett ellene semmit. Ezek után érthető, hogy a mester idegenkedett az újtól.

E szokásból következett az is, hogy a mester a legénytől a napi teljesítménynormát nem követelhette meg, hogy a munkára jelentkező legény szakmai képességéről, becsületességéről nem győződhetett meg, hogy a vándorló legény félfogadás nélkül is addig maradhatott a malomban, amíg akart, és ellátás j árt neki, hogy bármikor búcsú nélkül elmehetett, sőt, hogy a felfogadott legény hétközben is felmondás nélkül távozhatott, s a heti bért ki kellett fizetni neki. Ezért is nevezték „köztársaságnak” a papírmalmot. A legény e joga gyakorlatilag haladás-ellenes volt, akadályozta a papíripar fejlődését, gátolta a rendszeres termelést, mert visszaélt vele. Annyira, hogy a 18. század végén már kicsinységek miatt is általánosan bojkottálták a mestereket, vagyis sztrájkoltak. Így pl. 1789-ben, mert az ebédnél fehér kenyér helyett barnát kaptak, vagy 1797-ben pedig azért, mert az egyik mester megengedte az inasnak, hogy copfot viseljen, pedig az csak legénysortól járt. E szokásjog hazánkban és az osztrák tartományokban a 18. században már csak korlátozottan, inkább csak szervezeti maradványában élt.

Bevezetőnkben említettük, hogy a papírkészítés a papírkészítők felfogása szerint művészet volt, tehát nem mesterség, szervezete más úton, másként fejlődött ki, mint a többi iparágaké.

A kezdeti időkben nem volt egységes a gyakorlat. Főleg a déli területeken találkozunk céhnek nevezett szervezettel is, sőt van példa rá, hogy más kézművesekkel közös céhük is volt, később már nem.

E céhes adatok értékelésénél — és a további fejlődésük vizsgálatánál azonban figyelembe kell venni a következőket. A hatóságok — az uralkodótól pl. a városig — a papírkészítést már kezdetben sem tartották művészetnek — nem tudtak vele így mit kezdeni —, hanem kézművességnek, így egyrészt céhesíteni törekedtek — mert a feudalizmusnak ez volt a kézműves szervezete —, másrészt a céh kifejezést használták, akár tényleg céhes szervezetről volt szó, akár csak ahhoz hasonlóról.

Emellett nagyon valószínű, hogy eleinte maguk a papírkészítők sem döntötték el — nem dönthették el -— egységesen szervezeti kérdésüket. Azt nyilván felismerték, hogy a céhesség elismerése annyit jelent, hogy feladják a művészethez való tartozást. Ez viszont — eltekintve

120