Takács Pál et al.: A szénkémiai kutatások magyar úttörői - Kőszén és kőolaj anyagismereti monográfia sorozat 4. (Budapest, 1970)
1. A szénkémia fejlődése hazánkban a felszabadulásig
és a rendelkezésre álló nyersanyag adottságait messzemenően figyelembe vevő technológiát dolgozott ki. Ennek előzményéül szolgált, hogy a várpalotai ahidrált lignitnek Lengyel Mór által javasolt és a székesfehérvári Gázgyár retortáiban végzett kokszosítási kísérletei azt mutatták, hogy az ahidrált lignit darabtartó kokszot szolgáltat. A szintézisgázgyártó technológia kifejlesztője Szigeth Gábor egyetemi magántanár, a Fővárosi Gázművek műszaki igazgatója volt, aki a technológia kidolgozásának időszakában átmenetileg az említett társulatnál tevékenykedett. A probléma felvetődésekor hozzáférhető adatok a szénbázisú ammóniaszintézisgáz gyártással összefüggésben csupán a feketekőszén-kokszból történő szakaszos vízgázgyártás, ül. a kamragázokból történő hidrogénkivonás technológiájáról álltak rendelkezésre. De valószínű volt, hogy az I. G. Farbenindustrie Leuna-i üzemében, a szakirodalomban csupán megemlített Winkler-generátor segítségével barnaszénből nemcsak fűtőgázt, hanem mintézisgázt is állítottak elő. Ez utóbbi körülmény ugyan bátoríthatta a foagyar szakembereket arra, hogy a lignitbázisú szintézisgázgyártással szglalkozzanak, de megoldási támpontot csak a koksz, ill. feketeszénbázisú technológiák nyújthattak. Az érdekelt külföldi cégekkel lefolytatott kísérletek alapján azonban kitűnt, hogy a szakaszos üzemű vízgázgyártás szénből kiinduló megvalósítási formájára az ún. kettősgáz gyártására a várpalotai lignit salakosodási sajátságai, valamint kis szemnagysága miatt nem alkalmas. Ezért a figyelem a külső fűtéses vertikális kemencében történő kamragázgyártásra és a hidrogénnek a kamragázból mélyhűtéssel történő kinyerése felé fordult. A Fővárosi Gázművek Ferencvárosi Gázgyárának Woodall—Duckham rendszerű folytonos üzemű vertikális kamrakemencéjében 6 — 20 mm-es ahidrált lignittel lefolytatott kísérleteknél a gázhozam növelésére először vízgőz adagolást alkalmaztak („nedves” szénlepárlás), majd a kassel-i „Gleichstrom Entgasung” tapasztalataira támaszkodva a gázt nem a kemence tetején vezették el, hanem a kemence 2/3-ában, és így lehetővé vált, hogy a gáz metántartalmának egy része a jelenlevő vízgőzzel a kokszágyon részben elbomoljon. Mint a 4. táblázatban összefoglalt adatok mutatják, ezekkel az intézkedésekkel a szintézisgázgyártás szempontjából értékes [СО + H2] komponens mennyiségét 120 normál köbméterről 350 Nm3/t szén értékre lehetett emelni, miközben a gáz metántartalma 16%-ról 7%-ra csökkent. E csökkenés révén a metántartalom elbontására a gáz külön berendezésben történő utókezelése szükségtelenné vált. A végleges megoldásnál azután, melynek kialakításához még a Kassel-i Gázgyárban is folytattak kísérleteket, a bontó hatást Szigeth még azzal is fokozta, hogy a kerámiai kemencéhez csatlakozó szárító feltét után, de még a kemence előtt a nedvességen kívül a bomlásvizet, valamint az inert gázokat is részben külön leszívatta [206]. A Didier-cég által felépített, a 6. ábrán feltüntetett üzemi kemencében már 670 Nm3 [СО -f- H2] gázt lehetett 1 t ahidrált lignitből nyerni, és a metántartalom is csupán 2,6% volt, sőt — a kemence teljesítményének 26
