Pál Balázs: Kós Károly - Architektúra (Budapest, 1971)

Építészeti szemlélete

Építészeti szemlélete

Kós Károly építészeti szemlélete négy gyökérből táplálkozott. Ezek: 1. A ruskini, morrisi eszmék, melyeknek már korán híve és kitűnő ismerője. 2. A századforduló építészetének, a szecessziónak a törekvései, amelyek ifjúkorát megtermékenyítik. 3. A magyar nép művészetének és építészetének világa, szerkesztésmódjának logikája. 4. Kisázsiai és itáliai tanulmányútjain szerzett tapasztalatainak sajátos, egyéni értelmezése, szinte felfedezésszerű élménye.

Alakuló építészeti szemléletének ezekről az alapvető meghatározóiról, arról a szerepről, amit Kós számára ezek jelentettek, talán úgy tudunk meg legtöbbet, ha itt is írásaihoz fordulunk, a régi és új cikkek, tanulmányok, levelek faggatásához folyamodunk.

A fiatalkori eszményről, a ruskini, morrisi törekvésekről így ír 1923-ban a Guild of Handicraft című tanulmányában:

„Ruskin és Morris. Amikor erről a nekünk furcsa és legtöbbünk előtt ismeretlen fogalomról akarok egyet-mást elmondani, akkor — bár egy pillanatra — vissza kell nyúlnom a középkorba. Abba a középkorba, melyet a mi korunk általában mint a sötétség, a műveletlenség, a kulturálatlanság korát intéz el. Még ma is, még a négyesztendős világháború után is a mai »békeállapot« tudatában és érzésében is. És csak röviden, minden indokolás nélkül kimondom (aminek az ellenkezőjét tanultuk és tanítottuk eddig valóságnak), hogy a középkor volt a mi társadalmunk kultúrájának építője, fejlesztője, és a középkor vége az az időszak, amikor ez a mi mai lezüllött, lecsúszott »keresztény« kultúránk a magafénykorát élte. Efénykor kultúratermésének legpompásabb kivirágzása pedig: a középkor művészete volt.

Azóta négy hosszú századon keresztül csúszott, majd zuhant lefelé feltartóztathatatlanul az európai ember művészete. S ennek a lejtőnek fenekét, ahonnan már lefelé nincsen hová, a múlt század közepe táján érte el. Voltak ugyan művészek akkor is, sőt számuk talán sohasem volt annyi azelőtt, de művészet — az nem volt már. A piktor festett, a szobrász mintázott, az építész épített, de annak a művészetnek semmi köze nem volt az élethez. Az élethez, mely pedig valamikor a maga megszépítésére, meggazdagítására hívta azt életre.

12 És ekkor előállt egyetlenegy ember, aki hirdetni kezdi egyedül és bátran a törvényt:

a művészet nem önmagáért van, de értünk, emberekért, az embernek a világba, a mindenségbe, az egymáshoz való tartozásába vetett hitéért van.